Férfierő

Nekem mindig szükségem volt rá. Az első férfi, akitől megkaptam, az apám volt. Imádtam őt pici koromtól, anyám szerint már babaként máshogy mosolyogtam rá, mint másokra. Nagy és erős volt, nemcsak fizikailag, de lelkileg is. Nehéz gyerekkora volt, de sohasem hibáztatta a körülményeket vagy másokat, hanem megpróbálta abból kihozni a legtöbbet, ami adódott. Nagyon sokat tanultam tőle, emberséget, erőt, tartást és kitartást. És most ez a nagy és erős ember az intenzív osztályon fekszik, a lába combközéptől amputálva, mert a diabétesz okozta neuropátia miatt elfertőződött egy seb a lábán és odáig terjedt a gyulladás. Meg akart halni, szombaton túladagolta magának az inzulint, de megmentették, ilyen áron. Nem akarom, hogy szenvedjen, de elengedni sem tudom még. Viszont az az ember, aki a nyakában cipelt a május elsejei felvonuláson, hogy mindent lássak, nincs többé. Az ereje, a testi és a lelki is elhagyta. Lehet, hogy nem fog küzdeni, lehet, szinte biztos, hogy feladja, mert tudja, hogy nem fog tudni minőségi életet élni. Ő már nem az apám és ha elmegy, vele megy belőlem is egy darab, az a darab, amitől az lettem, aki most vagyok.
Ezért nem tudom elengedni, bár tudom, hogy ez önzés és pont tőle tanultam, hogy ez az egyik legrosszabb emberi tulajdonság...