Ha már dominancia...

Elég vacak ejszakám volt. A legújabb élettársam egész éjjel kiabált, rázta az ágyrácsot, egyszóval gondoskodott róla, hogy a lehető legkevesebbet aludjak.
A legújabb élettársam egy 89 éves demens néni. Őt gondozom immár három hete és bár erős antipszichotikumot kap, van, hogy nem működik és olyankor előadja ezt a műsort.
Érdekes dolog ez a demencia. Ő a negyedik ilyen páciensem, mióta ezt a munkát csinálom. Mindegyikük más és mégis, valahol mindegyikük egyforma.
Persze a betegség fajtájától függ, hogy milyen tünetei vannak. De a végeredmény mindig ugyanaz: a teljes elbutulás, a világgal való teljes kapcsolatvesztés és végül a halál.
Nekem, nekünk az a dolgunk, hogy ezen betegek utolsó éveit megkönnyítsük, illetve a méltóságukat megőrizve olyan minőségű életet biztosítsunk nekik, amilyen csak lehetséges az adott körülmények között.
Ezért, miután tegnap este 9 körül elkezdte a hisztit, lementem hozzá, lecseréltem a letépett pelenkáját, adtam neki inni és betakargattam. Végül megsimogattam az arcát és jó éjszakát kívántam neki. Az már más kérdés, hogy neki tegnap más elképzelése volt a jó éjszakáról. 😀
Pedig le is kötözhettem volna és a száját is betömhettem volna, senki sem jött volna rá, ő meg úgyis elfelejti. Én pedig alszom reggelig, nyugodtan, mint aki jól végezte dolgát. Már ha a lelkiismeretem hagyott volna, persze.
És hogy hogy jön ez a dominanciához? Nagyon egyszerűen: vannak olyan helyzetek, mikor nem dominánsnak, csak embernek kell lenni.
És ez az, amit itt oly sokszor hiányolok. Ma olvastam egy blogban, hogy nem kéne a domináns nőket fétisbabaként kezelni. Én nem csak a nőkre és nem csak a dominánsokra vonatkoztatnám ezt, hanem minden kapcsolatra, akár még a vanillákra is. Engem mindig is zavart, ha csak egy szexobjetként tekintettek rám és úgy is próbáltak velem bánni.
Ehhez képest itt is napi szinten megkapom ezt az ún szuboktól. Még mindig úgy érzem, hogy vannak, akik fordítva ülnek a lovon.
Én elég direkt vagyok. Elmondom, hogy mit szeretnék, hogyan, stb. És mivel a munkám során ahhoz szoktam hozzá, hogy nem értik, amit mondok, ezért a magánéletemben szeretem ennek az ellenkezőjét, azaz azt, hogy úgy tudunk egymással kommunikálni, hogy az egyértelmű és világos minden fél számára. De néha úgy érzem, mintha itt is demensek vennének körül, akiknek egy pár szavas mondat sem jut már el a tudatukig. Jó, tudom, hogy virtuálisan nehéz ráhangolódni a másikra, hogy a metakomunnikáció hiánya félreértésekhez vezethet, de miért nem lehet legalább megpróbálni?
Azon már rég túl vagyunk itt, hogy sokan az adatlapot sem olvassák végig, de már írnak, anélkül, hogy látnák, hogy kb zéró átfedés van a vágyaink között. De ha valaki arra sem képes, hogy egy nem túl hosszú szöveget elolvasson, attól hogy várható el, hogy normálisan kommunikáljon, illetve ha tényleg szolgálni akar, akkor akár az egyszerűbb utasításokat is megértse és végrehajtsa?

A kérdések természetesen költőiek, nem hiszem, hogy azok válaszolnak majd rá, akiknek kéne. 🙂