Viadal: Puhaság és Közelség

Viadal: Puhaság és Közelség

A félhomályos arénában nem volt fagyos a hangulat; a levegő nehéz volt és párás, mintha a falak is velünk együtt lélegeznének. A testemet borító páncélzat belülről meglepően barátságos volt: a vastag, memóriahabos bélés mindenhol szorosan simult a bőrömhöz, átvéve a testem forróságát. Ez a belső puhaság volt a titkom; tudtam, hogy bármilyen durva ütés ér is kívülről, az csak egy távoli, tompa morajlássá szelídül ebben a technikai fészekben. Szemben velem a női ellenfelem lassan, kóstolgatva kezdett el kerülgetni. A fekete, fényes páncélja lágyan csillant meg a gyenge fényben, és minden lépésénél hallani lehetett a belső anyagok halk, rugalmas surranását.

Először csak távolról méregettük egymást. Egy-egy kósza ütés, egy-egy kóstolgató mozdulat jelezte a szándékot. Amikor az ökle a vállvédőmnek ütközött, nem éreztem fájdalmat, csak egy mély, vibráló lökést, amit a páncél belső puhasága azonnal elnyelt. Ahogy telt az idő, a távolság centinként fogyott el. A kerülgetésből boksz lett: gyors, ritmikus ütések záporoztak a protektorokon. A hangjuk nem éles volt, hanem mély és dörrenő, mint amikor két nehéz test találkozik a víz alatt. A klausztrofób érzés fokozódott; a zárt sisakom rácsa mögött a világ beszűkült az ő fekete, mozgó sziluettjére és a páncélzatunk fojtott hangjaira.

A dinamikus bokszot végül a közelharc brutális intimitása váltotta fel. Berontottam a védelmébe, és a két páncélos test olyan erővel préselődött egymáshoz, hogy a levegő is megszorult közöttünk. A falhoz szorítottam, és ebben a pillanatban a külső keménység megszűnt létezni. Csak a két test feszülése maradt, amit a páncélok belső, puha rétegei közvetítettek. Éreztem a női test rugalmasságát és erejét a habosított bélésen keresztül; minden egyes izomfeszülése átjött a protektorokon. A mellkasunk egymásnak feszült, a páncélok mélynyomása alatt a lélegzetvételünk is közössé vált.

A sisakok rácsa összeért, és a fülledt erotika áttörte a harci fegyelmet. A zárt fejvédő mélyéről érkező, mocskos suttogása forró gőzként csapódott az arcomnak. Provokált, gúnyolt, és közben a testével centiről centire próbált felőrölni. A klausztrofóbia itt érte el a csúcsát: a páncél börtöne, a fal ridegsége és az ő könyörtelen, puha szorítása egy olyan érzéki csapdába ejtett, amiből nem is akartam szabadulni. A küzdelem már nem a győzelemről szólt, hanem erről a fojtogató, egymásba hatoló akaratról, amit a páncélzat csak még intenzívebbé tett.

Aztán eljött az a pillanat, amikor a feszültség elviselhetetlenné vált. Az adrenalin és az ő testéből áradó, páncélon is átszivárgó hőség végleg elgyengített. Kihasználta: egy váratlan, csavaró mozdulattal a földre vitt. A nehéz, fényes páncélja súlya alatt elélveztem a küzdelem mámorában, ő pedig a combomon, a páncélelemek ritmikus, tompa koccanása közepette elélveztette magát rajtam. A végén, amikor levetette a sisakomat, és a hideg levegő megsimogatta az izzadt bőrömet, a csókja visszahozott a valóságba. Ahogy rám hanyatlott a romok között, a fülébe suttogtam: „A visszavágón nem maradok alul...”