Most olvasom

John Steinbeck: Édentől keletre című regényében.

"- Azt hiszem, ki tudom találni a következő kérdését.
- No, mi az?
- Miért érem be azzal, hogy szolga vagyok?
- Hogy az ördögbe tudta kitalálni?
- Az előbbiekből következik.
- Rossz néven veszi a kérdést?
- Öntől nem. Nincsenek bántó kérdések, kivéve azokat, amelyeket leereszkedő hangon tesznek fel. Nem tudom, hogy szolgának lenni mióta restellni való. Végtére is ez a filozófusok menedéke, a lusták kenyere, és ha úgy töltjük be, ahogy kell, az ilyen állás hatalommal jár, sőt szeretettel is. Nem tudom megérteni, hogy intelligensebb emberek miért nem tekintik életpályának, olyan mesterségnek, amit érdemes jól megtanulni, mert meghozza gyümölcsét. A jó szolga tökéletes biztonságot élvez, nem a gazdája jósága miatt, inkább azért, mert az emberek hanyagok, és rabjai a megszokásnak. A legtöbb embernek semmi kedve ételek fűszerezésével bíbelődni vagy saját harisnyáit reggelre kikészíteni. Inkább megtartja a rossz szolgát is, mint hogy változtasson. De a jó szolga, márpedig én kitűnő szolga vagyok, teljesen kezében tarthatja és irányíthatja gazdáját, megmondhatja neki, mit gondoljon, hogyan cselekedjék, kit vegyen feleségül, mikor váljon el tőle, fegyelmezésül rémületbe ejtheti, vagy boldogságban részesítheti, még azt is elérheti, hogy gazdája megemlékezzék róla végrendeletében. Ha akartam volna, kirabolhattam, meztelenre vetkőztethettem, megverhettem volna bármelyik gazdámat úgy, hogy ráadásul még meg is köszönje. Végül pedig, a körülményeim olyanok, hogy védtelen vagyok. Ám a gazdám megvéd, gondoskodik a biztonságomról. Önnek dolgoznia kell, és törnie a fejét. Én kevesebbet dolgozom, és a gondom is kevesebb. Pedig jó szolga vagyok. A rossz szolga egyáltalában nem dolgozik, nem töri a fejét semmin, mégis etetik, ruházzák és védelmezik. Nem ismerek még egy foglalkozást, amelyet ennyire ellepnének a kontárok, és ahol olyan kevés kiváló akad."