A szubmisszív fél szerepe

Úgy vettem észre, hogy a szubmisszív fél szerepéről kétféle felfogás létezik. Mindkettő egyaránt meggyőzőnek tűnik, mindkettő jelentős érveket sorakoztat föl igaza mellett.

Az egyik felfogás szerint a szubmisszív mindig és mindenben azt csinálja, amit Domja megkövetel tőle. Ha vannak is vágyai, ezek nem fontosak, hiszen a szubmisszív szerep lényege éppen az, hogy az ember nem a _saját_ vágyait igyekszik kielégíteni, hanem tudata és akarata egészen egy másik emberére összpontosul. A szubmisszív fél e felfogás szerint az örömét abban találja meg, hogy akarata egészen föloldódik egy másik emberében.

A másik felfogás szerint szubmisszív és domináns fél viszonya eredendően dialogikus. Tekintve, hogy egyetlen ember sem tiszta esszenciája valamelyik szerepnek, mindkét fél a saját vágyait dobja be a közösbe, amelyből az interakció, a közös együttlét kialakul. E felfogás szerint a domináns fél éppen annyira ügyel a szubmisszív vágyaira, mint amaz az övéire. Hiszen a cél nem egy idealisztikus domináns-szubmisszív viszony létrehozása, hanem két egyenrangú ember öröme, amelybe mindkettő a maga tudását adja bele.

Azt hiszem, mindkét felfogás igaz, de inkább a másodikból érdemes kiindulni. Az első inkább egy ideális állapotot mutat be, egy olyat, amilyen a valóságban nagyon ritkán létezik.

A szubmisszív fél öröme valóban abban rejlik, hogy egy domináns vágyaiban föloldódjon; de ez csak akkor valósulhat meg, ha a domináns fél nagyon jól ismeri a szubmisszív fél vágyait, érzelmeit. Olyan finomra hangolt közös játék ez, amely csak folyamatos dialógusként működhet igazán.