Esettanulmányok 3.

III. fejezet
Leszállt a vonatról és meglegyintette a kellemes tavaszi szellő városi bűzzel vegyített levegője. Pontosan ott állt, ahol a leírás szerint kellett. Kellemetlenül érezte magát, amiért utasításra cselekszik, máskor ilyen nem fordult még elő. Addigi életében, ha valaki irányítani próbálta, azt megalázó módon lekoppintotta, vagy egyszerűen faképnél hagyta és kilépett a helyzetből. Alaposan megfigyelte a környezetét, kik veszik körül, majd figyelni kezdte, kik mennek el, kik jönnek, és legfőképp, kik maradnak. Közülük kerülnek ki vendéglátói. A múlt szerda óta rengeteg dolog suhant át a fejében. Először is az, hogy nem akarja Amandát pesztrálni, majd Timi betanítja neki, hány gombot hagyjon kigombolva a blúzán és pontosan mekkora szoknya kell ahhoz, hogy lehajolva még épp ne látsszon ki a bugyija…. Másodszor az, hogy irtózatosan vágyik már arra, hogy valakivel szorosabb kapcsolatba kerüljön. Ekkor volt két éve, hogy szakított Leventével, azóta csak alkalmi szolgái voltak és nem szeretkezett igazán jót senkivel. Harmadszor pedig az, hogy így talán tényleg megkapja a kérdéseire a választ… „Úrnő vagyok, erős, minden tekintetben! Képes vagyok elviselni bármit, engem nem tör meg senki! Belemegyek a játékba, hogy megmutassam, nem tehetik idézőjelbe a rangomat!” – gondolta. Szereti az ilyen merészséget igénylő helyzeteket, ugyanakkor elbizonytalanította, bírja e a fájdalmat is. Eddig nem volt része ilyesmiben. Még egy pofont sem kapott soha, senkitől.
Feltűnt egy 30-as pár, amelyik kezdetben egy távoli büfében üdítőzött, most pedig egy padon ülnek az állomás bejárata mellett. Jól megváratták, lassan 40 perc is eltelt. Evelin persze sosem a türelméről volt híres, hamar előbújt cinikus oldala, és úgy tett, mint aki feladta a várakozást, elindult a pad mögötti kijárat felé. Nem volt benne ugyan biztos, hogy a megfelelő személyeket szemelte ki… a levelezésből, ami kiderült róluk annak megfelelnek, de az arcukat ugye nem ismeri. Odahajolt a pad mögé érve a páros közé és megkérdezte: „Sokat kell még várnom?”
Természetesen megérzései helyesnek bizonyultak. Egy mosoly kíséretében nyugtázták, hogy pofátlan módon ért ahhoz, hogyan rontsa el más játékát.
„Szemtelenség így belerondítani a mókába, de ez volt az utolsó alkalom, hogy megtehetted.”
„Ebben annyira nem lennék biztos, de kíváncsi vagyok mi sül ki ebből a három hétből.”
„Meg fogod tudni!”
Autóba ültek, majd egy húsz perces utazást követően egy főutaktól távol eső házhoz autóztak. Ez lesz az elkövetkező három hét, fejlődése színtere. Azzal a céllal jött ide, hogy megismerje a másik fél érzéseit, gondolatait, fájdalmát és gyönyörét egy BDSM kapcsolatban, de nem volt benne bizonyos, hogy ezek-e a valódi céljai. Makacsságában és kitartásában bízva állt a feladat elé, telve kíváncsisággal, vággyal, és egy kicsi félelemmel is.
Kiszállva a férfivel együtt, mint kiderült a nő nem marad velünk, csupán egy kíváncsi ismerőse volt leendő fogva tartóinak. Az Úrral a házba lépett, majd jött is az első utasítás.
„Vedd le minden ruhádat és helyezd az ajtó melletti faládába. Mint azt megbeszéltük, mostantól Uramnak fogsz szólítani.” – vetkőzni kezdett.
„Megjöttetek Drágám?” – kérdezte egy nő, miközben az emeletről jött le. Közben lekerült Evelinről minden ruhadarab. A párbeszéd további részét nem hallotta, tekintete a nőre téved, és ott is ragad. A nő középmagas, alakja csodás, vékony, de erős, minden vonala tökéletes. A rajta lévő lenge, tavaszi ruha kiemelte alma méretű kerek melleit, hosszú barna haja könnyedén pihent rajtuk. Az Úrhoz lépve csókot adott neki. Evelin önkéntelenül a száját harapdálta.
„Ő itt az Úrnőd! Szemeid a padlón pihentesd. Mostantól nem nézhetsz Ránk, csak ha engedélyt adunk erre.” – Lassan eszmélt, de vette a lapot. Közben végig azon járt az esze, mi fogta meg Benne ennyire. Eddig csak szórakozásból érintett női testet, annak szépsége mit sem számított, szenvedésük hangja keltett benne csupán ilyen érzéseket. Lesznek itt meglepetések!
Ezt követően a házban körbevezették, megmutattak mindent, mi merre van, ugyan úgy, mint egy bármilyen vendégnek. A pince volt az egyetlen hely, ahová kedvesebb ismerőseiket valószínűleg sosem vezették be, Evelint igen. Volt odalent egy hatalmas ajtó, mögötte pedig egy nagy, hűvös tér. Nem volt a pincében az azokhoz illő hideg, dohos levegő, a mennyezet magasságában ugyanis rácsos, de nyitható ablakokat építettek be, így szépen ki lehetett szellőztetni. Az ablakokat be lehetett zárni egy vastag, feketére festett parafából készült zsalugáterrel. A falakat mindenütt fekete parafaborítás védte. A padló hideg, rosszul elsimított beton, azonban a berendezés egyszerre volt elegáns és rideg. A bútorok közül a kanapé és fotelek a német barokk hajlított vonalait követték, gazdagon díszített fa részekkel, ezek pedig különleges elegyet alkottak a székek, a deres és egyéb, nem a kényelem miatt tervezett, a reneszánsz korát idéző diófa bútorokkal, melyek praktikusan, a kikötözéshez, térdeléshez, speciális testhelyzetek felvételéhez készültek. Belépve egyből tudni lehetett, melyiket kinek szánták.
Az Úrnő Evelin mögé lépve, kezét a vállaira helyezve lenyomta térdelő pozícióba, érezte a durva beton felületét, amint a térde bőrébe mintát rajzol. Felhelyeztek a nyakára, csuklóira és bokáira néhány, máshonnan már jól ismert bőr szíjat, fémkarikákkal az oldalain. Ők kényelmesen helyet foglaltak az egyik puha, bőrrel bevont és szőrmetakaróval fedett kanapén, majd sorolni kezdték szabályaikat. A szokásos rizsa, mind ismerős volt már, hiszen Evelin is szinte ugyanezen szabályok szerint szokott játszani. Egyetlen dolog lepte meg.
„Lehet egy tabud. Egyetlen dolgot megjelölhetsz, melyet nem akarsz, azt mi tiszteletben fogjuk tartani” – a válaszon sokat nem kellett gondolkodnia.
„ A fenekembe történő behatolást kérném mellőzni.”
„Rendben! Állj fel!”
Ezt követően amolyan tűréshatár felmérést tartottak, elbizonytalanítási céllal, gondolta. Feltérdeltették a két, bőrrel bevont reneszánsz ülőkére, felsőtestével ráhajolt a csípőjét alátámasztó, szintén bőrrel bevont emelvényre. Kezeivel a térdei magasságától lejjebb eső fa kapaszkodóra markolt és hagyta magát rögzíteni ebben a pozícióban. A kezeit nem rögzítették, csupán a lábait, combjait és derekát, felegyenesedni bár nem tudott, de kezeivel el tudta kissé takarni a farpofáit. Egyszerre csak egyikkel, hiszen felsőteste alátámasztása is a kezeire voltak bízva, ha elengedte volna a fát csípőjénél fogva lóghat e furcsa deresen. Azt a feladatot kapta, hogy az ütéseket magában számolja és minden 10.-et hangosan köszönje meg az Úrnőnek. Amennyiben téveszt, elmarad a hála, kezdik elölről az egészet. Nem fognak szólni, ha tévesztett, nem szólnak, mikor kezdik elölről. Az előzetesen felállított cél 30 ütés, de bármennyivel túl lehet ezt lépni, ha sorra elvéti a számolást.
-Ez könnyű lesz! – gondolta magában, hiszen ismeri a trükköket, melyeket bevethet. Különben is, keményfából faragták, meg se nyikkan majd, harminc még nem a világ vége. El is csattan az első ütés, melyet lovaglópálcával mért rá az Úrnő. Fogait összeszorítva tűri, levegő kienged, beszív, benntart. A következő 3-4 ütést így hang nélkül sikerült viselni. A következő ütéseket azonban olyan sűrűn, gyorsan mérte rá, hogy nem bírta benntartani a levegőt, egy hangos nyögés és sziszegés kíséretében kiengedte azt. Hol is tartottunk? „Azt hiszem, megvolt a tíz, de jó fej, hogy kivárja, míg észhez térek.” - gondolta Evelin.
„Köszönöm, Úrnő!” – Röhejesnek érezte szájából ezeket a szavakat…
A lovaglópálcából ezután mogyorófavesszőre váltott. Ez sokkal jobban csíp, mint az előző eszköz és mélyebb, látványosabb nyomot hagy a fehér farpofákon. Az első csapástól önkéntelenül felnyögött, majd a következővel már egy apró sikoly is kiszaladt. Egyik kezével a fenekéhez kapott, hát arra is rásózott az Úrnő egy hatalmasat, azt hitte eltört az ujja, annyira fájt. Szinte perzselte a tarkóját mosolyuk, legalábbis így érezte, ő sem álltam meg soha a gúnyos mosolyt, szolgái szenvedése láttán. Örült ennek az Úrnő is, majd mohón, egyre szaporábban, szünet nélkül kezdte vesszőzni. A számolásra szemernyi figyelmet nem tudott így fordítani, annyira igyekezett sikolyait csitítani, sajnos büszkesége lett a veszte. Fogalma sem volt hány ütést mértek rá!
Mivel most ismét hosszabb szünet követezett, remélte, ismét bízhat kínzói jóindulatában, így hát megköszönte.
„Köszönöm, Úrnő!”
Persze ekkorra rájött, csak úgy lesz képes számolni a csapásokat, ha közben nem arra kell koncentrálnia, hogy sikolyait visszafogja. Ciki, vagy nem ciki, ha kell, üvölteni fog, de a szabályok betartását saját érdekében előbbre kell helyeznie. Ügyesen, szemeit összeszorítva számolta hát a következő tíz ütést, közben hangosan sziszegett, nyögött, még káromkodott is, hogy kibírja.
„Köszönöm, Úrnő!” – hangzott szájából megkönnyebbülten az utolsó két szó.
Villámcsapásként hasított belé ekkor a” harmincegyedik” vesszőcsapás! Sikolya közben egy akkora „Akurvaéletbenemhiszemel!” felkiáltást sikerült elengednie, melynek következtében sorra záporoztak rá az ütések mindenféle szünet nélkül. Értelmét már nem látta hálálkodni, ezért minden erejével azon volt, hogy kibírja valahogy a szörnyű, egybefüggő kínt.
Könnyei sós ízével a szájában már nem csak sikongott, sírt is, mint egy óvodás gyermek. Ajkai hegyén a könyörgés szavait nehezen ugyan, de még visszatartotta. Olyan nincs, hogy a büszkeségét sutba dobja egy idegen nő kedvéért! Ekkor elképzelte azokat a sötét szemeket, melyek kíváncsi fürkészéssel érkezésekor a lépcsőről néztek rá, és megpróbált ebbe kapaszkodni. Érezte, hogy az ütések egybe folynak, és egyre inkább hullámzik teste teljes egészében a kín, izmai megfeszülve, idegei kezdik feladni a szolgálatot, már nem tudott koncentrálni kimondott szavaira. A sötét szempár azonban nem engedte. Érezte, erősnek kell lennie, hogy legalább előtte megtartsa Önmagát, azt akarta, hogy csodálja, hogy imádja, és ha onnan felkel, az övé lehessen. „Olyan mélyen és hosszan csókolom majd ajkait, hogy levegőt is elfelejtsen venni.” E gondolatok hatására elöntötte a gyönyör, pinájából csordogáló nedve lüktető patakká duzzadt és talán egy orgazmus kíséretében először hangzott fel e formában ajkairól a kifejezés:
„Köszönöm, Úrnőm!” - Persze, ez akkor még nem tudatosult benne.