Nyári csütörtök

Nyár közepi forró reggel, az erdő szélén találkozunk.

Lenge ruha, fehérnemű nélkül, a fenekemet az ékszer díszíti

Így indulok autóval Uram felé. 

Korán ébredés, tele édes feszültséggel. Hiányzott Uram, az Ő kínzóan édes érintésével, a biztonságot nyújtó, ölelő tekintetével…

Az elmaradhatatlan reggeli kávé mellett, csukott szemmel álmodozom a mai napról.

Elképzelem száz féle módon, minden gondolat pedig csak nyúzza a testem.

Az idő vánszorog, az ékszert forgatom, néha szinte nem is tudatosan a csiklómhoz vagy pinám bejáratához érintem.

Hosszas percek után kapok észbe és inkább szaladok be a hűvös zuhany alá. Az ékszer a kezemben maradt, így jön velem, s nem is olyan sokára a seggembe. Elmerülök a víz simogatása alatt és próbálok nem gondolkodni.

Elkészülök, magamra kapom a lenge ruhát, szinte rohanok le a lépcsőn, amikor az ékszer lassításra int. 

Egy pillanatra a lift lehetősége is eszembe jut, de a lassabb léptekre az ékszer kedvesebben is reagál.

Mire az autóhoz érek, vágyaim egy aprócska cseppje szalad végig combom belső felén. Épp csak akkora, hogy a térdem fölött véget is ér. Beülök, elhúzom a szoknyám, végig vezetem tekintetem a csepp csillogó útján, már megint kezdek kalandozni…

Uram nyelvén, az ujjai játékán, a farkán, ahogy válogatás nélkül keféli lyukaim…

Valami utcai zaj ránt ki mindebből. 

Elindulok. A környék zötyögős útjai és az ékszer újra nyugalomra késztet. Fájdalmas 15 perc, mire végre odaérek. Megigazgatom ruhám, az ékszert, most érzem igazán, ha kiszállok, nedvem bokáig folyik majd le. 

Uram távolabb vár, így nem veheti észre, mit okoz a lényével, a tudattal, hogy mindjárt viszontláthatom.

A párás erdő sűrűjében egy fa előtt állít meg. Szemben áll velem. Valóság! Pedig picit még mindig azt érzem, álmodom. 

Talán egy pofonnal üdvözöl, de akkor hiszem el igazán, hogy ez a valóság, mikor felhúzza szoknyám és már így is vérrel teli pinámra csap.

Az édes fájdalomra megfeszül ölem, szorítja az ékszert, azt érzem, elkap az orgazmus és magával ránt. 

Uram mindig tökéletesen időzít, ha bármiféle érzésből, gondolatból való kizökkentésről van szó. Ahogy mi most is teszi. Megragadja melleim ágaskodó bimbóit, fájdalmasan szorítja, miközben tenyere csattan, hol az arcomon, hol egyik mellemen.

Hátam belefeszül, elhúznám szorító ujjai elől magam, de nem hagyja, csak erősebben csípi össze tüzelő bimbóim.

A fa felé fordít. Felhajtja szoknyám, rácsap fenekemre, de a következő mozdulattal már az ékszerrel játszik.

Nemrég véletlenül elejtetett egy fantázia nevű gondolatot, miszerint csak ki kell húzni észbe ékszert és máris megtölthet gecivel.

Ez a mondat villogott szemem előtt, át szerettem volna élni…

Kihúzza az ékszert, de újra vissza is tolja. Talán meg is ismétli, nem tudom mit tesz. Most már tényleg magával ragad a kéj, ezt már nem tudom irányítani, csak kérni Uram, hogy engedje megélni.

Hosszú másodpercekig tartó útra visz, melyből nehéz az ébredés.

Hálás vagyok Uramnak, hogy megadta ezt a lehetőséget, s többre már gondolni sem merek.

Míg visszatérek a jelenbe, Uram egy ágat vesz kezébe. Párat suhint a levegőbe, talán épp erre eszmélek fel igazán. A következő már a fenekem éri. Azonnal mutatja meg magát az ág nyoma fenekemen, hosszú, vörös csíkokat hagyva Uram tenyerének nyomai mellett.

Apró kis érintés, váratlan erejű csípés. Elsőre talán még meg sem leltem benne a fájdalom szépségét. A második már belülről is égetett, ezzel újra visszalök az álomvilágba. Minden egyes ütés által csak többre, erősebbre vágyom. Hogy kiélje rajtam az igazi dühét. S mikor épp ez jár a fejben, hogy véresre fenekel, abbahagyja. Megint jól időzít, hogy kizökkentsen ebből a féktelen állapotból.

Mintha épp az orgazmus pillanata előtt állt volna meg, úgy hat rám, de ebből az érzésből is azonnal átrepít egy újabb felhőre.

Ujját a végtelenül lucskos pinámba mélyeszti. Tövig nyomja belém, keményen basz meg vele. Már nincs időm kérni, váratlanul feszülnek meg izmaim, minden erőmmel a fa éles kérgébe kapaszkodva önt el a kéj, mely nedve patakokban ömlik Uram kezére.

A végtelenségig szeretném érezni…

De.. Eltelt a mai idő… Visszaülve az autóba, sajgó fenékkel, valami megmagyarázhatatlan hiányérzettel, de letörölhetetlen mosollyal indulok vissza…