A múlt porában

A terem nem volt nagy, a várbéliek mégis az elfogadás csarnokának nevezték évtizedek óta.

A szűk ablakokon kevés fény jutott be, inkább a hatalmas kandalló fénye szolgáltatott erős de mégis sejtelmes megvilágítást.

A bútorzat egy díszesen faragott karszékből egy hatalmas sötét szekrényből és egy baldachinjától megfosztott nászágyból állt. A kőpadlót és a falakat nem takarták szőttesek így kiemelve a terem komorságát.

Előttem állsz és bátran nézel a szemembe, tekinteted inkább kíváncsian csillog mint megdermedve. Hány és hány írisz fénye égett már agyamba az évek során már nem is tudom mind visszaidézni.

A rítus szerint te szólalsz meg először, szavaid döntik el a közvetlen jövőt kettőnk között.

-Szolgálni akarlak! Uralkodj felettem mondod még mindig szemembe fúrva tekinteted.

Egy ódon nyelv rég nem hallott hangjai tompán verődnek vissza a kopasz falakon.

-Uralni foglak válaszolom, Térdelj elém és add kezem alá a fejedet.

Letérdelsz és fejet hajtasz most még lágyan simogatlak az elfogadás jeleként.

A pillanat hamar száll el, de mégis mintha percekig tartana.

-Állj fel és tárd fel magad! Szolgálatod akaratod szerint kezdődik és fejeződik be.

Felkelsz és néhány lépésre tőlem kezded pőrévé tenni magad, a kandalló rőt fénye vibráló rajzolatokkal borítja fehér bőröd, így mintha nem is lennél meztelen a fény bűvös palástja ölel körbe.

Az ágyat vörösen fénylő selyem lepedő takarja, rajta ruhadarabok és a fenyítés eszközei hevernek .

-Válassz ruhát és eszközt a nevelésedhez szólok, halkan beszélek de hangomat erősítik a falak.

Az ágyhoz lépve egy palástszerű áttetsző ruhadarabot választasz, amelyik szinte semmit nem takar belőled mégis olyan érzést áraszt hogy eltakartad magad.

A felhalmozott eszközök közül egy széles bőrszíjat emelsz fel, amely néhány szegeccsel van kiverve.

-Térdelj az ágy elé és feküdj rá mondom.

Ahogy térdelő helyzetben ráfekteted felsőtested az ágyra, tested megfeszül, a palást itt ott felgyűrődik rajtad tested takaratlan részein továbbra is pajkos táncot jár a kandallóból áradó fény.

Kis ideig élvezem a látványt, majd felállok és kezembe veszem a szíjat.

Még várok az első ütéssel, tovább élvezem a látványt amelyet nyújtasz nekem, mint egy szürreális szobor fekszel előttem, látom ahogy lélegzeted ritmusa gyorsul a feszültségtől és a várakozástól.

Lecsap rád a szíj, nem erősen, még csak ismerkedem a bőröddel. Lassan haladok a derekadtól a térdhajlatig, az ütésnyomok keresztben helyezkednek el a testeden közöttük centi vastagon látszik érintetlen bőröd fehérje.

Az ütések hatására meg meg rándulsz de nem kiáltasz, csak rezzenéseid hevessége jelzi mennyire érzed a fájdalmat.

Most megpihenek és élvezem a látványt, mint egy színes szobor amelynek mintája kezem munkája.

Finoman végig simítalak az ütések helyén de bőröd érzékeny és meg-meg rándulsz az érintések nyomán.

Eléd lépek a tekintetedet fürkészem, nem tört meg a fénye inkább elégedettség tükröződik rajta, a fájdalom talán nem is büntetés neked hanem jutalom.

Az ágy mellett fekvő tálból értett szamóca szemet veszek ki és a szádba helyezem, csodálkozó tekintetedre, azt mondom harapj rá, élvezd az édes ízt. 

Mögéd lépek és újra lecsapok rád nem gyorsan hanem komótosan, de tartva azt a ritmust, amely során a fájdalom folyamatosan égetővé válhat.

Közben élvezem ahogy a fájdalom érzete és az édes íz a szádban szinte teljes agyadat mozgóvá teszi és néha nem tudod eldönteni fájdalom válik élvezetté vagy a szádban kavargó ízhatás.

Most újra végig érek a testeden a csapásokkal és az eddig inkább rózsaszín csíkok már vörössé váltak, de óvatos voltam egyik csík sem vált nedvezővé. A lehetőségeim végére értem már nem csaphatok le rád a szíjjal most csak gyönyörködöm látványodban. A gerincemen végigfutó érzés finoman érinti a heréimet, majd a hasnyálmirigyem közelében megül bennem, tudom ez a kéj talán napokig is kísérni fog.

Most újra a hangodat hallom, már nem olyan csengő mint majd egy órája de határozott.- Már nem szolgállak! vetsz véget uralmamnak.

Felemellek és átölellek, szinte a karjaimba omlasz, szorosan ölellek át és hajadat borzolva a füledbe suttogom elragadtatásom szavait.

Hirtelen költött versben dicsőítem bátorságod, odaadásod és köszönöm azt a gyönyört amit adtál nekem.

Most szinte repülünk, könnyűvé váló testünk forogva robog a magasba, mintha mély szakadékból emelkednénk a felhők fölé.

Most történik az a csoda amire mindig vágyom, egy örökké tartónak tűnő pillanatban együtt vagyunk, egyek vagyunk. Itt nyer a régi elnevezés az elfogadás csarnoka értelmet, ebben a teljes elfogadás odaadás univerzumban.

De a csoda véget ér agyunk tiszta, erőnket visszanyertük és most elválunk.

Amikor kilépsz az ajtón akkor üres tekintettel zuhanok a karszékbe és időtlenül dermedve várom, hogy a nehéz tölgyfa ajtón megnyikorduljon a pánt és Te vagy más elém álljon és az ódon nyelven mondja ki a kívánságot.

-Szolgálni akarlak! Uralkodj felettem!