Egy nyári délután

Ez most egy rendhagyó történet.

Rendhagyó, mert "szerepcserés" -- pedig csak magam vagyok. Voltam.

Pár éve történt. Egyedül töltöttem a hétvégét, a család vidéken volt, rokonoknál. Nekem hétfőn üzleti tárgyalásra kellett utaznom, Németországba. Arra pedig fel kellett készülnöm.

Nem sok kedvem volt hozzá. Fáradt voltam. "Kiégett" -- bármit is jelentsen ez a szó. Nem éreztem motiváltságot, inkább apró szorongást, mert tudtam, hogy fontos lesz ez az út, a bemutatkozás (egy hosszabb együttműködés első fejezete). Mégis, a bemutatkozó előadás elkészítéséhez nem volt kedvem. Az "elért eredmények", az "szervezeti struktúra", a "projekt portfolio" -- mind-mind már a múlt, untattak már és csak nyűgnek éreztem őket.

Mit szépítsem, pótcselekvésekkel telt a délelőtt. Ettem, ittam. Aztán megint ittam. Tévét néztem. Tán rá is gyújtottam. Kényeztettem magam, de csak nem érkezett az "ihlet" az íráshoz.

Aztán valamikor két óra felé, az ebéd és az ejtőzés után, kényszerítettem magam, hogy a gép elé üljek. Elővettem a laptopot és kivonultam a kertbe. A gépet az asztalra tettem és néztem magam elé bambán.

- No, ez így nem lesz jó. -- gondoltam. Úgyhogy elhatároztam, akkor innen most nem kelünk fel, amíg az előadás el nem készül. Nekiláttam.

Nehezen haladtam, de azért vitt a rutin. A vázlat megvolt, csiszolgattam itt-ott, nem túl nagy kedvvel.

Aztán megéreztem az első jelet. A hólyagom telni kezdett. Elmosolyodtam. Hirtelen az egész játékká változott. Meghúztam jó alaposan a magam mellé készített üdítős üveget és döntöttem. Nem, nem változtatok az eredeti elhatározáson. Ennek az előadásnak el kell készülnie...

Elég hamar kiderült, hogy persze, tartogatni nem lehet. Szeretek olyat is játszani, de itt most figyelni kell. Dolgozni. De, persze, nem-figyelni sem lehet, mert azért az inger már meglehetősen erős. De az elengedés nem megy spontán -- annyira még messze nem erős.

Egy pár pillanatnyi szünetet engedélyeztem -- de felállást nem! Nem tartott soká -- egy ideig a semmibe néztem, aztán kéjesen elvigyorodtam. Nagyon jól esett.

Folytattam a munkám és egész felvillanyozódtam. Ment már minden, mint a karikacsapás -- ahogy mondani szokás. Persze, még sokáig ültem ott, mert sok volt még hátra. De az ezt követő alkalmakkor már szinte fel sem kellett néznem a gépből. A kellemes érzés szinte magától folyt össze a jól végzett munka kielégítő érzésével....