Mikor a póráz lekerül...

Mikor a póráz lekerült, remegni kezdtél minden porcikádban. Halál félelmed lett. Vége mindennek? Nem vagy elég jó? Nem kellesz? Túl sok volt az inger, túl sok a kétely. Remegve bújtál a lábamhoz, minél közelebb, bele e bőrömbe. Néztél rám nagy csillogó szemekkel és látszott, hogy mondanál valamit. Fekszik, marad! kaptad a parancsot és nézted ahogy távolodom. Szemedben cikázott a remény és a félelem. Mozdultál volna, jöttél volna utánam, de parancsot kaptál. Parancs vagy a szív? Mindig ez a legnehezebb dilemma. Maradtál és néztél, talán egy csepp könnyet is láttam szemeidben megcsillanni. Eltávolodtam. Majd mikor már szinte a reményed is elröppent, mint egy őszi falevél a szélben, megkaptad a parancsot. Hozzám! Futottál minden erőddel, az öröm, hogy nem maradsz egyedül tovább, mégis kellesz szinte szárnyakat adott. Leültél elém és kaptad a várva várt „Lábhoz!” parancsot. Megint hozzám érhetsz, megint bújhatsz. És mikor a póráz újra kattant, békére leltél.

Azóta eltelt pár év, jónéhány alkalom a kutyaiskolában. De te tudod, a gazdi mindig itt van neked. Ha ott is hagy egy pár percre, hívni fog. A biztonságot nem a póráz adja, hanem a gazdi személye. Megtanultál bízni és jó lettél. Nekem egy bújós maci, mindenki másnak körfűrész. Ilyen egy kutyus, akinek gazdija van.