Kék rabszolgák...

Egy viccel kezdenék:

-Mi az, kék és vágja a füvet?
-???
-Olyanra festem a rabszolgát amilyenre akarom!

Gondolkozom, nézelődöm, merengek... Kategóriák és címkék egymás hegyén hátán. Szub, dom, brat, vanilia, stb... Néha már a fejem is belefájdul beazonosítani egy-némelyiket. Mindenki beskatulyázza önmagát valahova: Ez vagyok, ez meg nem.... Agyrém :D

Én ezernyi színt látok és nem kívánok csupán csak egy két színnel játszani. Bőröd és lelked fehér vásznára szabadon festek. Mindig azt a színt keverem ki a palettán, amihez pont kedvem van, ami ahhoz kell, hogy a kép életre kelljen. Kikeverem és felviszem a vásznadra hol kemény, hol lágy ecsetvonásokkal. Nem te határozod meg milyen színt keverek és melyik színbe mártom az ecsetem a következő pillanatban, hisz a festő én vagyok, a vászon te. Egy dolgod van csupán: tiszta fehér vászon legyél nekem.

Az sem gond, hogy ha az élet felcímkézett és összefirkált már, hisz akkor alapozás következik. Akkor fehérré teszlek. Hisz tiszta lap kell neked is és nekem is. Tiszta lap, amin nincs az eddigi szenvedések, remények, csalódások mocska. Tabula rasa.

Hogy ki vagyok? A festő. Hogy milyen színűre festelek? Hogy szub leszel e vagy mazo, esetleg brat, vagy bármi más? Ez nem a te dolgod. Festelek ezer színnel. Néha a bőrödet lilára, néha a lelkedet rózsaszínre. Ahogy a hóbortos festő hangulata diktálja, akinek nagyon kevés egy szín. Hisz a palettán a világ összes színe kikeverhető. És az elég számomra a „mind”.

Páran talán most elgondolkoztok, hogy a „mindnek” nem lehet megfelelni, hisz rajtatok a címke. Egy, max egy pár szín címkéje. Tévedés.

Fehér lap legyél, a színeidet én adom. Színessé festem fehér vásznad, hogy gyönyörködhessünk benned a hétköznapok szürke háttere előtt. Enyém vagy.

„... Tanít téged, ha tiszta a kép
Épít téged, minden ami ép
Talán mert soha nem lesz a tiéd
Talán mert nincsen elrontva még.”

Ákos/Tabula rasa