Ha lehull az utolsó cseresznyevirág...

Az életben senkit sem tudunk igazán birtokolni. Néha úgy érezzük, hogy valaki teljesen a miénk, de ez az érzés, a birtoklás érzése egy ajándék, amit csupán egy időre megkapunk. Egy érzés, amit nem lehet elvenni, csak adni. Szeretem ezt az ajándékodat. Mint egy kisgyermek, aki csillogó szemmel fogadja az esti mesét -tudva, a mese után alvás jön-várjuk, hogy megkapjuk, bármi is lesz utána. Birtokba adtad magad, enyém vagy. Enyém az érzés. Most van és táncolhatunk mert szól a zene. Hogy meddig szól? Mindegy. Majd a mese után jót alszom. MOST AZ ENYÉM MINDENED.

Sokszor éltem meg életem során ezt az érzést és még sokszor fogom. Kapok és birtokba veszek. Mindegy mit mondanak a szavaid. Nem azt teszem, amit kérsz, hanem amire vágysz. Elveszem az ajándékod következetes kiszámíthatatlansággal. Hol tűzzel vassal, hol szívvel lélekkel. Mert ettől remeg minden porcikád. Ez az én ajándékom. Egy múlandóságától gyönyörű érzés… és igen, fájni fog! Nagyon! De a fájdalom és gyönyör szerelmesen fogják egymás kezét… az ők szenvedélyes ölelkezését nevezzük életnek...

„Ha lehull az utolsó cseresznyevirág,
és én nem leszek.
Mondd, éreznéd-e még illatát,
miután elfújták hűvös szelek?

Hanami után többé nem ezen ujjbegyek
érintik majd lelked.
Mondd, jövőre eljönnél-e mással,
mikor kezed már nem remeg?

Japánban ekkor a rózsaszín
sötét kerteket temet.
Mondd, boldog vagy-e, míg
emlékem szakuraként ott van veled?”

/Sükösd Áron: Utolsó cseresznyevirág/