Az élet könyve...

Nem minden cselekedetük sikerül tökéletesre, sőt… ilyenkor jön a lelkifurdalás és a megbánás. De két dolgot bánhatunk, ha megteszünk valamit, vagy ha elmulasztunk valamit. Végig gondolva az eddigi életemet és legjobban mindig azt bántam, amit nem tettem meg. Ami elment mellettem anélkül, hogy megfogtam volna.

Életünk könyvét egyszer majd be kell csukni. Ekkor jön a pánik: -Még nem akarom, hisz nem írtam bele semmit!- Nem merünk írni, radírozunk.

De gondoljunk csak bele: egy jó könyv, vagy film akkor jó, ha minden tökéletes benne? Vajon élvezhető lenne az a mese, ahol a legkisebb királyfi megszületik, felcseperedik, mindene meg van, elveszi a legszebb királylányt, élnek boldogan, majd meghalnak? Ugye, hogy nem?! Fordulatok miatt jó egy történet. Amikor sírunk és nevetünk. Izgulunk és megkönnyebbülünk.

Akkor saját életünkben miért félünk megtenni dolgokat? Miért nem írjuk meg életünk regényét? Az élet egyszer véget ér és be kell csukni majd azt a könyvet. Akkor azt szeretném, ha azt látnák, hogy félelem nélkül teszem, hisz megírtam a regényt. Tele érdekesebbnél érdekesebb fordulatokkal. Ezért inkább teszek, mint kihagyok. Inkább bocsánatot kérek, mint engedélyt. Élek és írom a könyvem.

Végezetül két mondatot szeretnék veletek megosztani nálam jóval okosabb emberektől. Egy öreg kozáktól hallottam: „Ha az idősek félnek meghalni, a gyermekeik elkezdenek félni élni”. A másik mondás pedig: „Az élet hosszát nem a lélegzetvételek száma határozza meg, hanem hogy hányszor akad el”

Akadt el sokszor a lélegzetem és sok lélegzetet akasztottam már el. Élek és ebbe más is belehalt már… :D

U.I.:
Még mielőtt elmorzsolnátok pár könnycseppet, a „Térdre ribanc szopni!” sem szokott elmaradni. Amit szintén nem bánok meg szinte soha… :P