Könnyek...

Könnyek…

Sírtak már előttem életem során, hol értem, hol miattam. Azt hiszem szeretem ezeket a könnyeket…

Szeretem a szégyen könnyeit, a vezeklését, a feloldozásét és a háláét is. Ezek álltalában egymást követik, mint megannyi hullám a tengeren. A Könnyek épp olyan sósak és képesek elmosni mindent, amit eddig akadálynak véltünk. Tisztul a lelkünk, megkönnyebbül, felszabadul. A hétköznapok mocska ragadós kátrányként fojtogat… Úgy érezzük, már levegőt sem tudunk venni. Feloldozásért kiáltunk!

Elsőnek a szégyen könnyei teszik kicsit üvegessé a tekintetet. A korbács harapása a húsba, vezeklés az összes elkövetett és gondolt bűnért, ami nyomja a lelket. Ekkor gördülnek le az első cseppek az arcon. Imádom a sós ízét. Ezek mindig a legsósabbak. Kibírta, kiállta. Büszke vagyok. Szipogás, könnyek és elakadó lélegzet kiséri a feloldozást. Groteszk dolog a kisirt szem és a boldog mosoly kettőse. De gyönyörű is tud lenni ilyenkor egy szempár! Mikor a végén átölelem, érzem ahogy a vállamon remeg, mellkasomon gördülnek le a hála könnyei. Nem zakatol az agy. Hallgatjuk a csendet… Béke van…