Lélekelkülönítés

Már egy kicsivel több, mint egy éve, tudatmélyre süllyedő röpke szünettel.
Én mondjuk tudom, még mindig a nagyon szerencsések közé tartozom, épp csak a lelkem ment rá a Covidra. De lélek nélkül még lehet élni nagyon sokáig. Másrészről, az, hogy másoknak mennyivel sokkal szarabb, egy kissé sem teszi könnyebbé az én nyavalyám.
Egyébként a felszínen szerintem egész jól bírom. Többé-kevésbé úgy tűnik, funkcionálok. A teljesítményromlásom nem igazán bukik ki a munkamennyiségben bekövetkező romlás miatt. Azt hiszem, ha példát vennék a Attila vadnyomáról, még a szűk környezetem sem értené, miért. Mondjuk, szerencsére itt még nem tartok én sem.
Ez nem is az a nagy, markáns, patetikus, tajtékot vető depresszió. Elég, ha én látom. Ez az aljasul bekúszó és megmerevedő kiüresedés, a belül meglopó, kívül cellává szilárduló, mindenhová magaddal cipelt üresség ez.
Amennyire tesztelgeti tudom, nem is jár nagy negatív torzítással. Egy hangyafasznyit sötétebben látom a világot, de valamivel élesebben is, mint egy jó UV szűrős taktikai napszemüveg a verőfényes nyárban, na olyan ez a depresszív realizmus.
Például nagyon jól látom, hogy erről egy jó adagban én tehetek. Az elmúlt egy évben elszenvedett változások egy része kifejezetten kényelmes volt, ha kellemes nem is. És a kényelem, olyan, mint egy mézmocsár.
Ideje elkapni egy ihletett pillanatot, lerázni magamról a kényelmet, és megpróbálni visszatérni a Konstanshoz, ahhoz a mozdulatlan, belső maghoz, amiről azt gondolom, hogy én vagyok, még ha el is tévedek ettől. Igen, azt hiszem hiányzom önmagamnak. :)
Ez csak egy olyan terápiás lábjegyzett épp magamnak, hogy ne feledjek el újra értékkel telülni.

https://www.youtube.com/watch?v=or7XjY6yPN0&t=4s