2020. 09. 11. 10:30 | Appeared: 1218x
Jó a témafelvetés, csatlakozásra indít. Én ösztönösen úgy érzem, hogy nem, mivel nálam a Ds-t a szeretet mozgatja. Nálam a birtoklás vágya a Másik értékességéből fakad. Ha nem találnám vonzónak, értékesnek, szeretetre méltónak a Másikat, ugyan miért is akarnám birtokolni? Akkor eldobnám, hátrahagynám, ellökném, nem pedig magamhoz láncolnám. A szadisztikus késztetések a mohóságból, a mohóság az erős vágyódásból erednek. Képzeld el: baromi éhes vagy, és letesznek eléd valami nagyon finom ételt. Úri ember módjára késsel-villával, vagy nekiálsz zabálni? Én inkább felzabálom a Másikat, eltelve vele...
De megpróbálom megtisztítani a kérdést saját előítéleteimtől, hátha úgy átfogóbb képet nyerek. Azt hiszem egy D/s kapcsolatban egy Domnak (s talán a szubnak is, ez hosszabb átgondolást igényelne) két lehetősége vagy.
- Vagy a másik felet imádja, és ezért kívánja birtokolni.
- Vagy egy klasszikus Sade-isztikus (és nem a mai értelemben vett szadistikus) kapcsolatban a Dom fél önmagát imádja, a másik csak járulékos eszköz a társas maszturbációjában. Ez sokkal diverzebb hozzáállást enged a másikhoz. Lehet, épp szanaszét élvezteti a másikat, hogy fényezze saját egóját, milyen tökéletes férfi az ágyban, hogy ilyet is tud. Lehet, teljesen eltárgyiasítja partnerét.
Lehet értékítéleteket tenni mind a másikat, mind az önmagát imádó domról. Összekeverni véletlen sem szabad őket, még ha a szájuk sokszor nagyon hasonló dolgokat mond. A megkülönböztetés ősi, épp Platón Phaidroszát citálom kissé. Szívem szerint kötelező olvasmánnyá minden szerelmesnek, akkor sokkal kevesebb szenvedés születne.
A Phadirosz egyik fő kérdése, hogy milyen szeretőt fogadjunk magunk mellé. Bár nem pont az önmagát-szerető Másikat-szerető megfogalmazást használja Platón, leírása tűpontos.
"Annak, akin a vágy uralkodik, és aki a gyönyörnek szolgál, kényszerűség, hogy kedvesét a maga számára kellemesebbé alakítsa: márpedig a betegnek minden kellemes, ami nem árthat neki, de gyűlöletes, ami különb nála vagy felér vele. Úgyhogy a szerető nem viseli el szívesen, hogy kedvese különb legyen nála vagy egyenlő legyen vele, hanem gyarlóbbá és alantasabbá igyekszik tenni: márpedig gyarlóbb a tudatlan a bölcsnél, a félénk a bátornál, a szólásra képtelen az ékesszólónál, a nehézkes a talpraesettnél. Kedvesének mindezen, sőt még további szellemi fogyatékosságai miatt a szerető szükségképpen örül, akár természettől benne rejlenek, akár újonnan keletkeznek, sőt elő is segíti ilyen hibák kialakulását, hiszen különben meg lenne fosztva a pillanatnyi gyönyörtől. Szükségszerű, hogy irigy legyen, másokkal való sok hasznos együttléttől visszatartva kedvesét, ami pedig elősegítené, hogy férfivá fejlődjön, s így nagy kárt okoz neki, de a legnagyobbat azzal, hogy szellemi kifejlődését akadályozza meg. Erre az isteni filozófia segítené, amitől aztán a szerető messze távol tartja kedvesét, mert retteg, hogy majd megveti őt; egyébként is minden eszközt felhasznál rá, hogy kedvese teljesen tudatlan maradjon, és mindenért szeretőjére legyen kénytelen tekinteni: egyszóval a neki legkellemesebb, de önmagának a legártalmasabb állapotban legyen. A szerelmes ember tehát szellemi tekintetben sem mint szerető, sem mint barát nem hasznos.
Amíg szeret, ilyen ártalmas és kiállhatatlan; ha pedig szerelme elmúlt, hűtlennek bizonyul: pedig számtalan esküvel és rimánkodással oly sokat ígért a jövőre, csak hogy nagy nehezen rávegye kedvesét, hogy viselje el – jövendő jók reményében – a társaságát, amely akkor annak annyira terhére volt. Most pedig, amikor be kellene váltania ígéreteit, már felcserélte urát és parancsolóját: ész és önmérséklet uralkodik már benne szerelem és elragadtatás helyett; kedvese tudtán kívül más emberré lett. Ez viszonzást kér tőle a múltért, emlékeztetve őt arra, amit együtt tettek és beszélgettek, mintha ugyanahhoz az emberhez szólna; ez pedig szégyenében [...] futván fut kedvese elől.
Az pedig üldözni kénytelen a hűtlent, bosszúsan és az isteneket híva tanúul, mert nem ismeri fel az egész helyzetet az elejétől fogva: hogy sose kellett volna odaadónak lennie a szerelmessel, aki szükségképpen esztelen, hanem a nem szerelmessel, vagyis a józan eszűvel."
Azonban az érvelés közepén Platón beismeri, hogy az egész érvelés elhibázott, hiszen a szerelem isteni dolog, így nem lehet ennyire ártalmas és rossz.
Belekezd egy újabb érvelésbe, amely szerint, akit a valódi szerelmi vágy hajt, annak lelke visszagyógyul eredeti formájába. Nem csak önmagának kívánja a boldogulást, hanem a jó szerető igyekszik felemelni a másik lelkét is, isteni magasságokba. Többé kívánja tenni kedvesét. Ez is egy igazi, domhoz méltó feladat.
Hölgyeim, uraim, lehet választani. Szíve joga mindenkinek. Mit lehet erre mondani?
"Ahol megállsz az aláhullásodba', hát odaillesz, ombre!"
https://www.youtube.com/watch?v=2A3DKK19YN8&ab_channel=Tam%C3%A1sT%C3%B6r%C3%B6k-Zselenszky
Comments (15)
https://www.youtube.com/watch?v=yC-_y9RmVK4&ab_channel=ErikSumo
"akkor még ismeretlen volt a nárcisztikus személyiségzavar fogalma."
"
SZÓKRATÉSZ
Nem vetted észre, boldog halandó, hogy már nem is dithüramboszban, hanem versben beszélek, habár éppen gáncsoskodom? Mit csinálnék akkor, ha dicsérni kezdeném a másikat? Tudod-e, hogy a nimfáktól, akiknek odadobtál, isteni elragadtatás fog rám szállni? Egyszóval csak annyit mondok: amit az egyikben csak hibáztattunk, az azzal ellentétes jó tulajdonságok illetik meg a másikat. Mi szükség van hát hosszú beszédre?"
A dithörambosz pedig lényegében egy kardal, aminek sok köze van a színházi előadásokhoz. :)
https://hu.m.wikipedia.org/wiki/Narkisszosz
És igen, pont ezt meséltem ma valakinek, vicces, hogy az ember mennyire nem változott az évezredek alatt. :)
Aztán is csak azért zavarodik bele, mert akkor még ismeretlen volt a nárcisztikus személyiségzavar fogalma.
Egy gyors kis magyarázat. Sadeot azért tekintjük filozófusnak, és azért nem csúszott le a szimpla pornográf irodalom süllyesztőjébe, mert nézetei filozófiatörténetileg is relevánsak voltak. Akkoriban az a felfogás dívott, hogy a józan ész majd felemeli az embert, és a társadalmat, és az ésszerű viselkedés elvezet egy jobb és igazságosabb társadalomhoz.
Sade rámutatott, hogy a nyers ésszerűség az önzéshez vezet. Szexualitásában a saját gyönyörét akarja kimaxolni. Ha jól emlékszem a Justine avagy az erény meghurcoltatásában írja, hogy azért okoz fájdalmat a partnerének, hogy a partnere ne önmagával, hanem vele foglalkozzon, ne rontsa le azzal az élvezetét, hogy nem őt próbálja meg maximálisan kielégíteni. Ezek a gondolatok nagyon messze esnek egy mai értelemben vett szado-mazo kapcsolattól. Az eredeti sade-i kapcsolat nyers egozimus.