Csókoltat, a tudatalattid.

Ma hajnalban arra keltem, hogy gyomorszájon baszott a tudatalattim.
Borderlányommal álmodtam. Évek óta nem beszéltünk, van már lassan 10 is, erre most itt van az álmomban, kedélyesen beszélgetünk, kivel mi lett, hol tart.
Mesél, kicsit vidáman, kicsit burkolózva, miközben örülünk, hogy találtunk egy olcsó, egyetemistákat ellátó, mégis finom kifőzdét.

Meséli, hogy rendeződött az élete, bevállt neki a börtönpszichológusi karrier. Még kábé 10 évet kell túlélnie a betegségével, és jó statisztikai esélye van a gyógyulásra. A pasi téma is egyre jobban alakul, igazából most van kettő is, de az egyik csak a domja. Pixiről. Igazából dsebb ds kapcsolata van, mint nekem.
Még folytatódik a beszélgetés, majd hamarosan megébredek.
Pixiről? Domja? B....eg. Én vezettem ebbe a világba! Bár talán volna olyan mára már nő, akire büszke lennék, ha ma is megélné ezt az oldalát, ő pont nem az. Elönt a szégyen és a bűntudat ébredéskor. Mit tettem, ha ez reális létlehetőség?! Én rég óta büszke vagyok erre az oldalamra, mégis, kétség fog el, ha netán másokat is ide vezettem?! Hogy van ez? Volt már ilyenetek?
Most egy kicsit nem jó.