Nevek, titkok, miegyéb

Egyik posztom kapcsán, amiben írtam Csillagról, felmerült a kérdés, hogy tudható-e nálam, hogy ki-kicsoda. Akkor nem tudtam válaszolni a kérdésre, mostanra meg bejegyzéssé nőtte ki magát.
Mindig beszélő nevekkel látom el a bejegyzések lényeges szereplőit. Így nyílik meg a titok birodalma.
Miért titkolom hát az enyéim kilétét?
Nem gondolom, hogy rejtegetnem kellene őket. Sőt, büszkeséggel töltenek el, kik belekeveredve az életemben szeretettel őriznek szívükben. Épp ezért rejteni sem igyekszem túlságosan a valós kiben-létüket, könnyen kitalálhatja, aki kívánja.
De hogy ténylegesen kicsoda Csillag, az Nekem számít, az Azurit mögötti embernek, és egy nick mögötti másik embernek. Meg talán néhányaknak, akik ismernek minket.
Egy írásban sosem az számít, hogy kivel történnek meg az események. Az írás a lényegre koncentrál: arra, hogy mi történik épp. Akkor jó egy történet, ha érdekfeszítő, és megadja a "mi történik" átélhetőségét. Ebben talán zavart keltene a tényleges "ki". Én szépnek látok valakit, te talán nem. Te talán jobban ismered, és okosnak látod, akit én ostobának. A titok segít elfedni a valóság fölösleges részeit, hogy a lényegre koncentráljon.
Ha "rendes" nickkel hivatkoznék az itt szereplő emberekre, az már kilépne a titok birodalmából, és pletykává degradálódna.

"
Utánad kószálok, amikor egy nőt követek egész este.
És a koszos lépcsőházakban is miattad ácsorgok csak.
Arra várva, hogy Te nyitsz ajtót, Te sehol sem található.
Ezek a versek is, amiket mostanában mondogatok,
Esetlenül és reménytelenül várnak Rád.
Ó nem félek a nőktől, ismerem őket, és szájon csókolom, aki megadatik.
De aztán újra csak egész este követek valakit,
Aki a sarkon visszapillant,
És újra látom, nem Te vagy.
Ma is a másik utcában ring a szoknyád,
És én meggyújtva villanyom,
Sokáig nézem az alvó lányt,
Aki feljött este,
Hisz keres valakit, akárcsak én,
Amikor egy nőt követek,
Mert ismerős, ahogy hajába túr a szél,
És feketén, széjjelteríti vállain
Az álmaim.
"
Ladányi Mihály: Utánad kószálok