A magas kultúra bókja

Egyszer máshol meséltem már, de most megint előhívta belőlem egy virág az életem legszebb vallomását.
Egy kalandos estém úgy alakult, hogy három festő hölggyel egy színházi előadásra keverdtem el. Az előadás után egy pohár ser mellett beszélgettünk, kinek-hogy a darab...
A beszélgetés közben az egyik hölgy táskájából előkerült egy rohadó félben lévő paradicsom. A három hölgy kapásból ráfókuszált, hogy így a színek, meg úgy a teksztúrák.
Csendben hátradőltem, mert a színek nem az én asztalom. Minden unikornisos-romantikus filmes látszat ellenére Azúr ízig-vérig pasi. Nekem a zöld zöld, a piros piros, az azúrt is csak önazonosságom folytán ismerem. A többi mind túlmisztifikálás az én szemgolyómnak. Miután a hölgyek kielemezték, hogy így a visszaverődés, meg úgy a vetület, az egyik hölgy bedobja a labdát, hogy erről a paradicsomról az élete jut eszébe. Na, a lélek már Azúr témaköre, érdeklődtem is, hogy ugyan miért. A lány két ujjával felvette a paradicsomot, óvatosan megnyomta... mire a fonnyadt héj szétpattant, és az egész tartalom ömlik bele az öltönyös ölembe.
Szerencsétlen pirul, mint maga a paradicsom, törölné is, de oda mégse nyúlna.
Én meg majd lefodulok a székről a hahotázástól. Mert ennél szebb, cizelláltabb bókot egy dom nem kaphat.
A lányt már elfeledtem. De a bókjába a mai napig szerelmes vagyok.