Akasztják a hóhért

Többször előkerült már a falon, hogy néha elnehezül a billentyűzet, mintha gránitból lennének gombjai, ha párkeresésről van szó. A kudarc sorozat megüli kissé az ember gyomrát.
Mostanában engem is elkapott kissé, nincs ebben semmi különös. Nem is foglalkoznék vele nyíltan, ha máshol már nem reagáltam volna egy-egy ilyen irányú kifakadásra. Innentől meg hallgatnom képmutatás lenne.

Továbbra sem gondolom másként a megválaszolatlan levelek témáját, mint eddig. Nem jó, hogy így van, de tök természetes, hogy így van. Így amikor már azt veszem észre magamon, hogy már a "na ő miért nem lesz jó"-kat keresem az adatlapokon, akkor nem árt felfüggeszteni az aktív keresést egy kis időre, és megpihenni.
A cél kergetése helyett ilyenkor inkább a nem-cselekvő cselekvésre tolom át a hangsúlyt. Nézelődök, olvasok, elmerengek a magam kis dolgain, remek levelezéseket, beszélgetéseket folytatok az ismerkedés önértékén, mögöttes célok nélkül. Vagy épp sikamlósan teleoffolok egy értékes posztot.
Közben mindig örülök, ha egy-egy boldog és beteljesült kapcsolat lenyomatát olvasom a blogokon. Ezt szoktam "hangya effektusnak" nevezni. Ha találsz egy kis rohadék vörös fáraóhangyát a konyhádban, akkor egész biztos lehetsz benne, hogy van ott több is, csak még nem akadtál rájuk. Az én édes kis hangyácskám is ott lapul valahol a cukrosüveg alatt...

Mindeközben előveszek dalokat, és verseket, élesztgetem a hiányt a kudarcokkal szemben. Emlékeztetem magam, miért is csinálom. Például ilyen gyöngyszemekkel:

„Ha már nem leszel is,
hadd járjak ide, a virágokhoz, kérlek!
Nem lesz erőm a jóságot sugárzó adók erősítőjének maradni,
ha nem lesz emlékem arról,
hogy valaha hittem azt, ami nincs.”
-Zselenszky, Hűség -

Vagy épp ilyen szívet melengető gyönyörűségekkel:
https://www.youtube.com/watch?v=13wQdyC8kOg