Gnóthi szeauton

Ismerd meg önmagad. A Delphoi Jósda,úgy emlékszem, kapuján álltak Thalesz szavai. De lehet, kevésbé voltak dramatikusak, és csak valami oldalhajó falára grafitizték fel, bölcsen az utókorra hagyva a mitizálást az előrelátók.

Ma én is rácsodálkoztan egy álarca,ami nem vágta úgy ki nálam a biztosítékot,mint nagyrabecsült Varjú kisasszonynál. (Aki iróniát sejt itt, téved.)

Talán azért, mert néha mindünket megkísért a másnak levés lehetősége. Engem most épp telibe kapott...

Azúr élvezi Cica társaságát. Cicával lenni jó,beszélgetni vele, figyelni rá. Cica egy egész arzenálját vonultatja fel azoknak az értékeknek, és lehetőségeknek, amire Azúr fogékony. Sok gyönyörű pillanatot élhetnének át.

De Cica és Azúr nem illenek össze. Másként látják a világot, másként élnek benne. Cica a konkrétumok közt tájékozódik, a valóságot éli meg. Azúr nem nyughat, nyitogja Isten ablakait, a valóság miozgatozgatórugóit igyeksik elérni, miközben biorobotként igykeszik elviselni a hétköznapok szürke nyűgeit.
És ehhez nem is kell hajnalban fürkészni a madarak röptét, vagy henteshez szaladni friss bikamájért, hogy lássa az ember, ez hová vezet. Elég Thalész útján elindulni.
A csillogó arzenált látva persze rágja belülről az embert a változás csalfa ígérete. De túl messze már mögöttem a templom, ahonnét visszafordultam.
Bárcsak tudnék dühös lenni. Rá, hogy nem olyan. Magamra, hogy én ilyen. Nem megy. A magunk módjára vagyunk egészek. Legalább a külső körülményekre lehetne haragudni. Legalább az ígéretekre, amelyek elfedték a jövő útjait. De nincsenek hamis ígéretek sem. Bár lehetne törni, zúzni, tombolni, vagy küzdeni ellene.
De marad az egykedvű baktatás az úton, egy kicsit jobban bízva abban, hogy az irány helyes.

"Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt
fejemre a perc lágy, szirupos árja,
a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs,
magányom mégis csonthéjába zárja.

Kemény vagyok és omló por vagyok,
nem olvadok és nem köt semmi sem,
ketten vagyunk, mikor magam vagyok,
a lelkem szikla, testem végtelen.

De mindez fáraszt. Indulnék tovább,
Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek,
– csak már az emlék és valami vágy
fogyó türelmem alján felderengtek.

S mig ülök, hűs hajnali ágyamon,
s mint szemem alját kék lepi a házat,
belenyugodni lassan, bágyadón,
majd megtanít a virradó alázat."

-Nemes Nagy Ágnes, Alázat-