Emlékezni fogok...

Van az úgy, hogy csak súrlódunk. Kellemesen összeérünk, szikrát szórunk és végül lecsendesedve, még forró testtel várjuk, hogy végül kihűljön.

Van-e folytatása? Lesz-e? Szikra, csattogás, lánglobbanás? Talán soha többet. Hisz a kínzás is csak apránként adagolva jó. Nem akarlak túladagolni. Még a végén megszoknánk, még a végén megszeretnéd, elhinnéd hogy nem is érdemelsz mást. Pedig a játék attól igazi, hogy hol ezt kapod, hol azt. Én döntök. Te vársz.

És ha meg is unod egyszer, a várakozást. Tudnod kell: nem felejtek.

Az illatod, a piros feneked ütés után. A sóhajod. Az önmegadó tekinteted. A vallomások amik kiestek a szádon. A könyörgés. A fájdalom.
A harapásoktól felduzzadt ajkaid. Körömnyomok a mellkasodon. Sajgó herék. Ahogy fojtogatás közben levegőért kapkodsz.

Édes gúny. Bűntudat. Könny a szemedben.

Ahh tudom, olyan sokszor ártottam már és mégcsak nem is bántam. Mélyen elrejtett szadizmus, ami csak hullámokban tör fel. Épp annyira, hogy még partra sodorjon és ne fulladjunk bele.

De épp ezért... engedlek, fuss csak...előlem avagy magad elől. Én emlékezni fogok.