A kezdetek...

Azt szoktam mondani (ha felmerül), hogy azért eléggé harmonikus a kapcsolatom a körülöttem lévő férfiakkal, mert jók voltak a kezdeteim, jó tapasztalatokkal indultam neki a világnak.

De ha jobban belegondolok... az első élményeim: az óvodában egy ebéd előtti kézmosás során kiderült, hogy Attila, aki előtte való nap kérte meg a kezem (és én igent mondtam), aznap a legjobb barátnőm, Zsófi kezét is megkérte... elzártuk a csapot, és megállapítottuk, hogy a férfiak ilyenek, de mi örökre jó barátnők leszünk, ezen nem veszünk össze... és így is lett... és azóta se okozott férfi konfliktust köztem és bármely nő között (ha ilyen egyáltalán felmerülhetett volna, ott se voltam már)... azután volt egy emlékezetes élményem, amikor elég sok gyerek (a környék gyerekei, a '70-es évek ilyen szempontból szabadabb világában járunk) fogócskáztunk az udvaron, de úgy, hogy mindig Pisti volt a fogó.. mindenkit kergetett, csak engem nem... mikor leültem szomorkodni, mellém telepedett, kérdezte, mi bajom, mondtam, erre az volt a válasza, hogy engem nem kerget, mert én szép vagyok... de én akkor már az unokatesóimtól jól megtudtam, hogy nem vagyok szép, emrt ők a szépek, és amúgy is, ha a szépség ezzel jár, az nem jó, mert az valamiféle kirekesztettség, érinthetetlenség... általános iskolában meg lett egy nagy hódolóm, élhetetlen, kínos-kellemetlen ideált faragott belőlem (aki nem voltam, szelftárgynak mondanák, asszem, manapság), sok-sok, számomra kellemetlen helyzettel (nem állhattam szóba semmilyen fiúval és hasonlók), de a legrosszabb az volt, mikor nagyhirtelen kiábrándult belőlem, és onnantól pokollá tette az életem... ha így nézem a kezdeteimet, akkor nem is értem, hogy lehetett/lehet relatíve harmonikus a kapcsolatom a körülöttem lévő férfiakkal...

De az elképesztő, mennyire meghatározóak ebben is az első élmények...