Nőnek lenni... ez is van...

A tavalyi Textúra (imádom, igen, a reklám helye, idén is lesz) legmegrázóbb szövege... azt gondolom, minden nőt érint-megérint...

Ihletője:
id. Lucas Cranach: Krisztus és a házasságtörő asszony című festménye

Szabó T. Anna:

Visszafogott


Fogod a kezem, Uram, finoman, szeretettel, ballal a jobbom, tenyered alatt lüktet a csuklóm, rajta tartod ütőeremen ujjad. Olvasod a vérem, szívverésed érzem. Forró vagy, sugárzó, örök és eleven, lennél az egyetlen igazi szerelem… Szeretnélek, de nem lehet, elvesztettem mindenemet. Csak a rutin-szelídség van, a csend és a lesütött szem.


Nem nézek rád, de érezlek, hús vagy te is, test vagy úgyis, test, mert hozzám érsz. Te sem vagy jobb a többinél! Lefogod a kezem, hogy ne karmoljak, ordítani akarok: ne nyúlj hozzám, de nyüszítek csak, kő van a számban, sivatag a torkom. Nincs hangom, nincs könnyem, de a fejemben egész légió ordítja: halál! Légy jó, légy jó, légy jó, de hogy is lehetnék? Testté tettetek, és azt várjátok, ne gondoljak a testre? Bossszz… bosszúúú… bosz... boszorkáááány...



Fogod a kezem, Uram, okosan, határozottan. Köpenyed emberi szenvedély, köntösöd mennyei szentség, húsod emberhús, de lelked örök fény, ragyog szép, fiatal arcod, ha élnék még, csak veled élnék, de én már nem élek. Nincs élnivalóm már. Betakarsz.


Eltakarsz, kitakarsz... akarsz, akarsz, krsz, krsz… sszzz...


Sssz… Szeretni…. Milyen lehet? Hogy bánna velem, akit én választok magamnak? Ha igaz lenne a vád, a szerelem milyen lenne? Milyen a simogatás, a gyöngédség, az édes csók íze? Öt gyereket szültem, nem éreztem semmit. Nincs, csak a fájdalom.


Visznek esküvőre tizenkét évesen, eladnak vásárban, eladnak félpénzen. Testedre sorsot vetnek, nyakamba pányvát vetnek, odavetnek, megvetnek.


Irtózom uramtól, s jó feleség vagyok. Gyertyát öntök, szappant főzök, soha meg nem állok. Állatot etetek, teheneket fejek, éjféltájban fekszem, és hajnalban kelek. Pofozom a szolgákat, megszövöm a ruhádat, mosok koszos alsóneműt, édesítem a keserűt, szalonnát abálok, legyen mit zabálnod, megiszod a sörömet, így szerzek én örömet, aludj végre, hozzám ne érj, aludj mélyen, hadd aludjak, virágom, virágom.


Vágom a baromfit, fröccsen a kezemre a vére, szárnyát lemetszem, tollát kitépem, leperzselem, kibelezem, megsütöm, feltálalom, felfalom, álmomban is ott vergődik, áldozati állat...


Ragyog az arcod, Uram, átsüt rajta a meleg embervér, mint az enyémen. Azt ordítják, festem magam, pedig én tényleg pirulok, ég a bőröm. Testem jég, de arcom tüzel, őket szégyellem, nem magamat, éget a tehetetlen harag, miattuk, akik idehurcoltak, ordítva vonszoltak, lökdöstek az utcákon át. Megaláztatom, megkínoztatom, térdre esem a porban…


Térdre… Térdre, kutyák! Úrnőtök vagyok, én, én! Vagyok, aki vagyok, az élet kapuja, mandorlám a titkok titka! Nélkülem mindenki halott, feltámadni én ringatok, én hordalak, én hurcollak, én ápollak, én siratlak, én fogadok, én foganok, hogy újra élj!


Én nem élek. Felmagasodni soha. Csak az elhallgatás. Elhallgattatás.


Fogd be a szádat, te! Ne nyelvelj, hogy beszélsz, vigyázz a szádra, pofa be, kuss, szégyelld magad, befogod vagy betömöm, beverem, hallod! Csak erre vagy jó, ez a dolgod, azt kapod, amit érdemelsz!


Te segíteni akarsz, értelek, Uram. Hangot adsz nekem, szót emelsz, szelíd nővé válsz magad is a vadak sűrűjében, a csikorgó fogak és lihegő torkok gyűrűjében, a felemelt kő ellenében felemelsz engem, gyűlölet és halál helyett áldást osztasz nekem, látod az igazi bűnöst, de meg tudod-e váltani sorsom? Te nyíltan atyádra nézel, nekem marad a lesütött szem. Már félek férfira nézni.


Sós kútba teszlek, onnan is kiveszlek, kerék alá teszlek, onnan is kiveszlek, savval leöntelek, szíjostorral verlek, magam alá gyűrlek. Öled szétszaggatom, az arcodba ütök, halálra kövezlek, máglyán megégetlek, csak hallgass, csak szolgálj, féljed a haragom, virágom, virágom...


Tornyosulnak felettem, elszorul a torkom. Eltorzult arccal lihegnek, halálra ekképp szeretnek. Mindig csak ez. Egyedül csak te nem bántasz, uram. Rajtakaptak, azt mondják? Nem! Nememre: nem! Nem rajtakaptak. Hanem rajtam kapták. A mészáros hülye fiát, aki hónapok óta koslat utánam, és most, ahogy szükségemet végeztem az istálló mögött, fellökött, lelökött, a számat befogta, torkom szorította, rám feküdt mázsás büdösségével, megfulladok, ha nem leskelődik az apja is utánam éppen, és nem rúgja arrébb, az egyik elszaladt, a másik… Nem mondom el, mit tett velem, nincsen rá szavam.


Büdös lotyó, megérdemli, nem szégyelli a csúnyáját, jár a szája, jár a lába, felemeli a szoknyáját! Bűnös asszony büdös pokla, férfit horgonyoz a húsba, sörétsötét seb, rés, lyuk, meggyógyítjuk, meg-hág-juk. Buta liba, koszos bige, mit rejteget az ölibe! Tyúk, némber, szajha, céda, cafka, rüfke, ribanc, szuka, lökd, hágd, nem anyád! Nem…! Anyád…!


Mondd, ki a te anyád, Uram? Egylényegű veled, vagy alábbvaló? Szót emelhet magáért, vagy csak parancsot teljesít? Felegyenesedik vagy fejet hajt? Befog és befogad? Mosolyog mindig? Hallgat és a halálért is hálás? Tárgyalás nélkül ítélnek el engem, tárgy vagyok csak, gyűlöletük tárgya, és tárgy leszek, ha túlélem, sebzett katatón makogás, mert az erőszak nem öt perc, hanem ötven év, a vád nem mondat, de egy egész élet...


Ágnes asszony, hol a férjed? Megbocsát, csak szépen kérjed. Nem bocsát meg soha többet, semmi soha nem lesz könnyebb. Már nem tiszta, már megromlott, másé lett a bűnös asszony, ne szólj hozzá, járj el el máshoz, nincs joga, hogy itt marasszon. Skarlát betű fehér ruhán, rajta van a billog, mos csak, mos csak mindörökre, sulyka messze villog. Nézd, ott megy a ribanc,

ptű, köpjél utána!


Mit is kell megbocsátani? Énrajtam át magatokat és egymást ütitek, mindenünk csupa seb, a porond csupa vér. Csatatér a testem, átgázoltok rajtam, átnyomtátok rajtam, amit nem akartam. Visszafogtok szépen, visszafogott vagyok, magamért vagy magzatomért egy szót sem szólhatok. Így vagyok jó nektek, bűntelen is bűnös, szeressek csak, ápoljak csak, legyek tiszta, hűvös, legyek édes, szelíd, bűnbánó és fátylas, semmit fel ne hánytorgassak, fogjam be a számat. Ha ordítok, őrült vagyok, nem értitek a haragot, de ha szólok, nem halljátok, inkább befelé kiáltok.

Szabadságom mikor lehet ezen a világon? Néma számat rágom egyre, virágom, virágom.