2019. 02. 17. 18:40 | Appeared: 1419x
Hányszor, de hányszor kerül elő, hogy milyen megható, mikor 80+-os párt lát az ember, kézen fogva, egymásra szépen nézve... hogy már ezért megéri a holtunkiglant mint nem oly' aprócska célt magunk elé tűzni.
De nem látjuk, mi van mögötte... nem látjuk, hogy esetleg 30-40-50 éve veszekedések fűszerezik életüket... hogy nem együtt, hanem egymás mellett élnek... hogy a csöndjük nem a meghittség csöndje, hanem a közönyé... hogy nem akarják már rég a világukat megmutatni, megosztani a másikkal... ahogy esetleg az ágyukat és benne a vágyukat sem... aztán idősen egymást támogatják... szép... de tényleg "megéri", tényleg ez a tartalmas, szép párkapcsolati élet?
Én hiszek a sok-sok évtizedig tartó, boldog, tartalmas, szerelmes házasságban. Csak még nem láttam olyat. Ahogy az örök szerelemben is hiszek, csak tudni kell hozzá időben meghalni (ld. R+J). Mikor a holtunkiglant "kitalálták", sokkal rövidebb ideig éltünk, kevesebb szabadidőnk volt, és jóval ingerszegényebb a környezet. De a belénk plántált idea azóta sem változik, ásókapanagyharangos végcélra játszunk (végbél és végcél közt csak egy ábécé helyiérték a különbség).
Azt gondolom, mindenki úgy kezd neki a közös életnek, hogy örökké fog tartani... és nem találkoztam még olyannal, aki ne élte volna meg traumaként, kudarcként a válását.Pedig sokszor gyönyörű, pozitív évek, sok megvalósított közös vállalás, egymás támogatása, segítése és sok-sok szeretet és szerelem van mögötte és gyakorta rengeteg energia, szándék a folytatásra, mégsem megy.Milyen jó lenne az ilyen kapcsolatokat nem kudarcként megélni, hanem a közös jókra emlékezve, sikerként megélni! Milyen jó lenne "időben" befejezni, ha be kell fejezni, nem megcsúfolni gyalázatos végjátékkal mindazt, ami szép volt (és esetleg megnyomorítani magunkat, gyermekeinket).
Szeretem a tartós dolgokat, nagyon nem nekem való a fogyasztói társadalom "ne javítsd meg, hanem dobd el, és vegyél másikat" mentalitása. Ugyanakkor nem szeretem az eleve vesztésre játszást, a mission impossible-helyzeteket, és azt gondolom, az élet valami hihetetlen nagy érték, és tartalmasan, másoknak adva, de magunk felé is felelősséggel tartozva kötelességünk leélni.
És ez a kettő - forever kapcsolat és tartalmas, boldog élet - összeegyeztethetetlen. nagyon úgy tűnik.
Jó lenne feloldani. És én csak egy megoldását látom: a limitált holtunkiglant. Hogy ne úgy legyünk kondicionálva, ne az legyen a zsigeri cél, hogy holtunkiglan együtt, az a jó, az a kívánatos, az a "norma". Hanem pl. hogy 10 év (vagy 5 vagy 20, mindegy, de ne örök). És persze, lehet turnust hosszabbítani, prolongálni, mindent. És akkor nem kudarc, ha elmúlik, ami elmúlik, hanem siker, ami volt, hogy volt. És tisztán lehetne tovább lépni, nyitott szívvel, lélekkel. Vagy folytatni azt, ami jó, amit eszébe sincs az embernek lezárni, jöjjön az új fejezete.
Comments (17)
Kb. gyenge tíz éve meghalt a párja, azóta sem talált magára fölnevelte a gyerekeket, próbálkozott új kapcsolattal, de nem ment. Viszont a temetőbe szorgalmasan jár.
3. A férfi 75, a nő 70. Amerikában élnek, sok kalandjuk volt, jól tudnak mesélni. De 5 perc után összevesznek.
- Az nem is úgy volt
- Dehogynem, te emlékszel rosszul
-Te szenilis vén hülye
és így tovább. Kimenekülök a konyhába kávét főzni.
Mire visszamegyek ott csókolódznak a kanapémon. Azért vesznek össze, hogy kibékülhessenek.
Mindhárom pár több mint 50 évig élt együtt.
1. Sosem veszekedtek, mindig udvariasan beszéltek egymással. A lányuk mesélte, amikor már egyikük sem élt: Úgy 10 éves lehettem, amikor egy barátnőmnél játszottam, és ott tartottak vacsorára. Néztem a szüleit csodálkozva: - Jé, hát ezek szeretik egymást!
2. Vidéki kisvárosban éltek, gyerekük nem volt, állandóan veszekedtek. Mégpedig nagyon csúnyán. Ronda, trágár dolgokat vágtak egymás fejéhez.
Egy nap meghalt az asszony. Másnapra halott volt a a férje is.
3. A férfi 75 a nő 7
Egyébként meg semmi jelentősége nincs, hogy igen vagy nem. Ez csak az adott pár viszonyában érdekes és csak nekik.
szerintem valahol simán csak igazodik az élettartamunkhoz-életminőségünkhöz
csak az "ideológia" mögötte maradt
a kettő nem zárja ki egymást
(azért, mert valakivel nem éltél jól 50-es éveidben pl. lehet, 80-ason őszinte lesz a törődésetek... én most pont ilyesmikkel szembesülök magam körül... innen a blognyitó gondoloat :)
Nem, én sem akartam már akkor az örökkönörökkét.
A mostani helyzetben még egy 30 év és meglesz a járókeretes boldogság. Ha nem így gondolnám, nem lennék mellette. :)
Viszont tény, teljesen más világot élünk mint mondjuk 50 éve. Sokan szidják az önálló, talpraesett avagy feminista nőket....de bizony, bizony nagyanyáink csak azért maradtak sokszor a papa mellett, mert egyedól, elváltként esélyük sem lett volna a megélhetésre.
egyáltalán nem
(de jó, hogy kérdeztem, és előkerült a probléma)
idős korban a koruk igényei szerinti egymásratalálásra-egymásrautaltságra... őszinte aggódásra, segítésre, egymás támogatására, egymásrautaltságra
pont ezt akartam írni: ha a vége jó/koruk igényszintjén jó, akkor ezért "megéri" az előtte lévő esetleg messze nem boldog kapcsolat?
de az örökké meg valahogy nem megy
(persze, nektek meg antaléknak fog menni, de hát ti is váltott lovakkal futjátok végig a távot..)
A véletlen egybeesés=találkoznak a másik felükkel
de van esély, hogy ez is csak egy újabb idea :D
(mi a véletlen egybeesés?)
Ez nem célkitűzés, belénk nevelt idea kérdése, hanem a véletlen egybeesésé. A másik, akik szépen néznek és kézen fogva mennek ők biztos, hogy nem egymás mellett élnek, hanem egymásban, pontosabban egymás nélkül képtelenek élni.