2018. 12. 21. 13:37 | Appeared: 1723x
A közeli múltban (félreértelmezett fogyókúraként) vonatozni kényszerültem. A hatszemélyes kupéban három férfiember volt az útitársam. És nem lehet másképpen megragadni a jelenséget: utazásunk bő egy óráját gyakorlatilag végigudvarolták.
Mikor helyjegyemet bogarászva megleltem az ülésem (az ablak mellett), a szemközti hely már foglalt volt. Egy 50-es, láthatóan jól szituált és önmagával elégedett férfi ült a 36-os helyen, jó minőségű ingben-zakóban, ünneplős (öltönyhöz való) cipőben. Köszönés és pár udvarias szó (segíthet felrakni a csomagomat? stb.) után észlelte, hogy fázom (látása és elméje, mint a sasé: nem vettem le a kabátomat, sőt, visszavettem a kesztyűm), s azon kezdett ügyködni a kupé lehetőségein belül, hogy hogyan varázsoljon melegebbet. Ennek során kiderült, kb. egyforma rendszerességgel (azaz nagyon ritkán) utazunk vonattal. Mindezeket egyfajta austen-i stílusban-modorban adtuk elő. Közben elindult a vonat, elhelyezkedtünk. Percek sem telhettek el, mikor határozott léptekkel egy hórihorgas (ezt vajon hogy kell helyesen írni, még sosem írtam le) alak lépdelt el a fülkénk előtt, feltehetőleg üres kupét keresve (volt rá esélye),menet közben rám nézett, még lendületből lépett párat, majd tolatott vissza, és széles mosollyal érdeklődött, van-e szabad hely. A mellettem lévő székre nézett, majd miután aprót sem moccantam jelezvén, a táskám kerülhetne akár máshova is (kell a védelem, nincs hatékonyabb védfal egy dugig pakolt női retikülnél), a mellette lévő helyre huppant le, és laptopjának gyors üzembe helyezése után (hát, annyira-de annyira elfoglalt lehet, a sikeres emberek már csak ilyenek), élénk beszélgetésbe kezdett velem. Közel kétméteres, már nem fiatal, de rendkívül jó karban lévő férfi volt, amolyan tökéletes sármőr, vérprofin csengtek mondatai, egyszerre volt érezhető a rutin és a személyre szóló figyelem. Sütött, hogy kétsége sincs afelől, máris, pusztán lényével és két mondatával levett a lábamról. Azonban a velem szemben ülő, önmagát hanyagoltnak érző útitársam is új lendületet kapott, és hol az egyikkel, hol a másikkal peregtek a mondatok. Ekkor belépett egy nálam vagy 10 évvel fiatalabb, nagyon élénk jelenség, vidám, lendületes férfi, az udvariassági formulák után lehuppant a velem átellenben lévő székre. majd egy szünetet kihasználva ő is szóba elegyedett velem. És az egész helyzetben volt valami teljesen szürreális (már az is, hogy hétköznap hajnalban-reggel mikor kerül egy vonatfülkébe három, határozottan "jó pasi"), a semmitmondó, de nőiességet-férfiasságot erősítő hangulat, párbeszédek, légkör. Gyanakodtam én kandi kamerára, majd a jövőt fürkészendő csehszlovák kultuszfilm élményeimre próbáltam visszaemlékezni, de ha valami, akkor csakis kosztümös felnőttfilmes produkciók képkockái ugrottak be. Sajnáltam, hogy nincs nálam egy monogramos textilzsebkendő, amit leejthetnék, se egy legyező, és nem mertem kipróbálni, a jaj, elájulok, hozzon valaki egy kis repülősót jelenetet sem, mert nyilvánvaló volt, senkinél sincs repülősó (azért kipróbálhattam volna.. na, már mindegy... kár). és a sok furcsaság között az egyik lassan kibontakozó az volt, hogy a férfiak egymással egy szót nem váltottak, mind fordult hozzám, amikor a "táncrend" (Viktória korabeli gangbang) szerint ő következett. Az egyik csúcspont/mélypont az volt, mikor egy beszélgetésvákuumot kihasználva jobb ötlet híján a legfiatalabbik pl. bő fél óra után azt kérdezte meg tőlem 32 fogas mosoly keretében, hogy meg tudnám-e mondani, hova megy a vonat. Roppant elégedett voltam, hogy nem törtem ki harsány röhögésben (mindent szétrombolt volna), csak szelíden megneveztem a végállomást, és abbéli reményemet, hogy tényleg oda tartunk (szívem szerint odabiggyesztettem volna a végére, hogy Mr. Darcy), amely reményhez ő is csatlakozott.
Én voltam négyünk közül az első leszálló. Fura, fordított sztriptíz keretében, hat szem kereszttüzében vettem fel lassú, kimért mozdulatokkal a kabátom, s gomboltam be gondosan, valamennyi gombját. Mikor hárman ugrottak, hogy a fülkeajtót kinyissák (istenbizony, ment volna egyedül is), az nyilván inkább gátolta, semmint elősegítette gyors kijutásomat. Derűs, jókedvű, kedves elköszönések után, fülkeajtó mögöttem záródott. Vége.
Köszönöm, Uraim! Nagyon, de nagyon nőnek éreztem, érezhettem magam, és úgy láttam (remélem), ti is nagyon férfinak. Karinthy után szabadon: mikor kiléptem, annyira éreztétek magatokat férfinak, mint amennyire nőnek én.
Mi történt? Szinte semmi. Csak egy órán át négyen úgy viselkedtünk, hogy jól érezzük magunkat (persze, nézhettünk volna magunk elé, olvashattunk volna, bármi, vagy kezdhettünk volna politizálni, azonnal megtalálva esetleg ütközőpontokat, vagy jöhettek volna a teljesen valós, életszerű hétköznapi sirámok).
És erről eszembe jutott: EGÓPOLÍROZÁS. Az egyik kedvenc műfajom, csak az utóbbi időben jól bevált játszótársaimtól távol sodort a mindenféle. Dicsérlek, hízelgek, verbálisan keresem a szexmentes (vagy majdnem az) erogén zónáid. Elmondom, mi mindenben vagy jó, egészen jó, mitől vagy nagyszerű ember, kivételes, egyedi, megismételhetetlen, és nekem nagyon kedves-tetsző. Esetleg te is teszed velem ugyanezt. Lehet ez kölcsönös, lehet egyirányú. Nem, nem üres, tartalom nélküli szólamok ezek, az rögtön kiderülne, és hitelét veszítené, köddé foszlana az egész varázs. Minden elhangzott szó, tétel valós, És ezt te is tudod, mindketten tudjuk. Csak időnként elfelejted, elfelejtjük magunkról, milyen klasszak is vagyunk. Mennyi minden jó, nagyszerű, kivételes van bennünk. Mindannyiunkban.
Comments (5)
bár ez a variáció nem annyira valószínű, arra valóban kíváncsi lettem volna, mi tröténik aztán
ülnek némán az utazás hátralévő részében?
vagy elkezdenek egymással beszélgetni végre?