Indián rabszolga

Középiskolában Amerika felfedezéséről tanultunk. Szó volt sok mindenről, és egyszer csak eljutottunk a rabszolgaság kérdéséhez. És ha rabszolgák, akkor mindenkinek a néger rabszolgák jutnak az eszébe, pedig Amerikában kézenfekvő lett volna az őslakosokat, az indiánokat dolgoztatni.
És elhangzott sok tény, hogy miért volt szükség Afrikából behurcolni munkaerőt, a drasztikusan megnövekedett emberigényről, arról, hogy az Európából a hódítók által behozott járványok hogyan tizedelték az őslakosokat, majd a következő: azért is volt szükség a behurcolt négerekkel pótolni az indiánokat, mert az indián lelkialkatánál fogva nem alkalmas rabszolgának.
Nekem itt ért véget az óra, megállt az idő. Elmerengtem az indiánról, aki nem lesz rabszolga. Aki nem törik meg, nem törhető be, nem lesz csak úgy a fehér ember játékszere. Hanem például, ha úgy adódik, inkább meghal. Nem azért, mert ezt választja, hanem egyszerűen nem tud másmilyen lenni. Méltóságteljes, magánakvaló, saját törvényei szerint élő. És továbbfűztem-álmodoztam… persze, azért az indián lesz rabszolga, lehet rabszolga. De kizárólag akkor, ha ő úgy dönt, hogy az lesz. Akkor viszont a világ legjobb, leghűségesebb, legállhatatosabb, legkitartóbb rabszolgája. Nem egy „beszélő szerszám”, nem egy élő gép, de nem is olyan, akiből-amiből sok-sok ezer-tízezer-százezer van, aki könnyen pótolható, egyik helyébe bármikor léphet a másik. Domkeresésem során (pontosabban ilyen sosem volt, engem megtalálni lehetett), ha esetleg sürgettek, számomra nem megfelelő tempójú volt az ismerkedés, esetleg kicsikarni próbáltak bármilyen döntést, rávenni rávehetetlenre, csak annyit mondtam: Én nem néger rabszolga vagyok. Hanem indián. Indiánlány. Aki értette, értette. Aki nem, nem.