2018. 03. 18. 00:02 | Appeared: 1097x
Ha felületesen nézzük, olyan, mintha adni önzetlen cselekedet lenne. Valójában, aki ad, az irányít. Mit ad, mikor ad, mennyit ad, kinek ad, hogyan ad. Ahogy neki valamiért jó/kívánatos, úgy teszi, és még azt is befolyásol(hat)ja, mit kap cserébe.
De kapni...
Miért tud olyan nehéz lenni?
Tárgyakkal, anyagiasítható ajándékokkal még egyszerűbb a helyzet. Paritásra törekedni (és jól visszaadni, ellenértéknek megfelelően) szintén könnyen járható út.
De miért van, hogy csak feszeng az ember(lánya), ha kap (nem, nem azért, mert nincs hozzászokva... hozzá van)? Miért nehéz elfogadni pl. dicséretet? Miért nehéz egyszerű köszönömmel viszonozni? Miért kell idiótán viselkedni? Esetleg felhívni a figyelmet arra, hogy a dicsért jelenség (külső-belső tulajdonság, tett, megnyilvánulás stb.) azért nem is egészen olyan, tessék csak közelebbről megnézni...
Mi a nehéz a "kapás"-ban?
Comments (14)
bölcselkedés kocsmai bunyó után a baleseti sebészeten? :)
de kössszi :)
-Rézműves Lájonelricsi-
szóval valami ilyen :)
"Vak dióként dióban zárva lenni
S törésre várni beh megundorodtam.
Büvös körömből nincsen mód kitörnöm,
Csak nyílam szökhet rajta át: a vágy –"
(BM)
semmi gond :D
az egyik legfontosabb emberi tulajdonság az önzőség
kell, jó, előrevisz, teremt, ad
szerintem az a gáz, ha valakiben nincs, ill. nem hiszem, hogy van olyan, akiben nincs (az életképtelen egyed)... legyen! az élet minden területén
ez a másik trivia-kategória szerintem (nem szeretünk leköteleződni, nem szoktunk hozzá... e kettő mögé szeretnék nézni... mi van/lehet még... (azért próbáltam szűkíteni, hogy de, hozzá van szokva)
viszont, ha változik az emberlánya, akkor azt is meg kell tanulni, meg kell szokni, hogy az új tulajdonságát/jellemzőjét értékelik
bennem pl. asszem nincs (nagy) vágy a kölcsönösségre
nem baj, ha nem kapok vissza
és jó lenne, ha nem lenne baj, ha én nem viszonzom
ha várom a viszonzást, az már cserekereskedelem
ha adok, abban már benne van az én örömöm... azért adok, mert nekem
jó
ha még köszönet is elvárt, az olyan extraprofitos lenne már (öröm, hogy adok, és még vissza is kapjak?)
meg az is (félelem, tudat alatt-fölött-mellett), hogy nem tudok "úgy" megköszönni, ahogy neki jó, ahogy neki örömet okoz
csak abban nem vagyok biztos (már), hogy jól van-e ez így
Nekem kell a le- elköteleződés a feltétlen bizalom, és gondolom nekik is mert különben nem működne.
Csak pár ember van akit közel engedtem magamhoz, lehet bunkóság, de nem emlékszem mikor köszöntünk meg egymásnak valamit ha elő is fordult nagyon régen lehetett, nem is dicsérünk, semmi ilyesmi nincs. Természetesnek érzem ha ad és ha én adok, bármi legyen is az nem beszélünk róla, nem kérdés az anyagiak nincs számszerűsítve, nem tudnám megmondani az évek alatt ki járt jobban, viszont lelkileg szerintem nélkülük nem tudnék létezni, nekem kell, hogy legyen valaki mögöttem.