Kettősség Szimfóniája part. 2

A Lélek Árnyékának Ébredése

A csend hirtelen nem üresség volt többé.

Valami ősi, valami nehezen megnevezhető kezdett megmozdulni a térben — mintha az idő egy pillanatra elfelejtett volna továbbfolyni. A levegő súlya már nem az idegek feszültségétől volt nehéz, hanem attól a láthatatlan jelenléttől, amely egy magasabb szférából ereszkedett alá.

A kettősség szimfóniája hirtelen szakrálissá vált.

Ő lassan felemelte a fejét, mintha valaki vagy valami láthatatlan entitással kommunikálna. A hangja mélyebben csengett, mint eddig, és nem is neked szólt — hanem azon keresztül valaminek, amely mindkettőtöket figyelte.

– A lélek nem egyirányú útvonal – mondta. – A kettősség nem bilincs, hanem kapu. Te vagy az egyik kulcs… és én vagyok a másik.

A fény lassan változni kezdett, mintha a falak lélegeznének. A szoba nem szoba volt már, hanem egy átmeneti tér: egyfajta küszöb, ahol a profán világról lassan lehull minden réteg.

Érezted, hogy benned is megmozdul valami.

Nem fizikai érzés, inkább egy mély, tiszta rezgés, amely úgy terjedt szét benned, mintha a csontjaid is elkezdenének emlékezni valamire, amit évszázadok óta feledtek.

Ő ekkor közelebb lépett. De nem a testével, hanem az energiájával.

A tekintete fény és árnyék volt egyszerre — ahogy a telihold is egyszerre fénylő és mégis a sötétből születik.

A tekintete nem parancsot adott.

Hanem felismerést.

– Az árnyékod nem az ellenséged – mondta. – Az árnyékod a tanítód. Minden erő, amit elutasítasz magadban, ott vár rád, hogy egyszer visszafogadd.

Ahogy beszélt, a szavak mögött nemcsak hang rezgett.

Volt bennük egy mélyebb réteg, egy vibráció, ami mintha valami ismeretlen síkból érkezett volna.

A hely, ahol álltatok, lassan átalakult.

Nem látható módon — inkább érzésben.

Mintha a világ központjába kerültetek volna, ahol a tudatos és a tudattalan összeér.

A légzésed egy ritmusban mozgott vele. Nem ő szabályozta… mintha valami magasabb harmónia hangolt volna össze benneteket.

A kettősség szimfóniája lassan átváltott:

fényszertartásból beavatássá.

Ő a mellkasához emelte a kezét, a szíve fölé.

Nem érintette meg — csak fölé tartotta.

És te érezted, hogy a levegő hirtelen megremeg.

– Minden hatalom ott kezdődik – mondta halkan –, ahol az ember szembenéz a saját fényével. És ott teljesedik ki, ahol elfogadja a saját sötétjét is.

A szívedben valami lángra kapott.

Nem forróság… inkább felismerés.

Mintha a lelked hosszú idő után végre hazatalált volna egy darabjába.

Ő rád nézett.

A szemében nem dominancia, nem fölény, hanem valami sokkal mélyebb jelent meg:

a tükröd.

– A kettősség nem összeütközés.

Hanem a lélek legősibb tánca.

Ha készen állsz… tovább vezetlek.

A levegő vibrált.

A tér pulzált.

A szimfónia új tétele lassan felcsendült.

És te tudtad: most lépsz át egy határvonalat, ahonnan nincs visszaút — de nincs is rá szükség.