A Láncok Közt Született Csend

A szoba félhomályban úszott, csak a gyertyák remegő fényétől vibrált a levegő. A falon árnyékok táncoltak — hosszúra nyúlt, torz, groteszk alakok, mintha ők is meg akarnák érteni, kié itt a hatalom.

A trónszéken Ő ült. Nem nő. Nem is egyszerűen Úrnő.

Valami több. Valami, amihez a férfi csak térdelve mert közeledni.

A sub ott állt előtte, kezei hátul összekötve, mellkasa megfeszülve, mintha minden lélegzetével újra és újra bizonyítania kellene: ő csak tulajdon, nem személy.

– Nézz rám. – mondta az Úrnő, és hangja olyan lágy volt, hogy már önmagában fenyegetésnek érződött.

A férfi felnézett, szemében félelem és vágy különös elegye remegett.

– Emlékszel, mit mondtam neked legutóbb? Hogy a gyengeséged nem szégyen… csak eszköz. Az én eszközöm.

A sub ajkai megremegtek.

– Igen, Úrnőm.

– Hangosabban.

– Igen, Úrnőm!

– Így már jobb. – mondta, és elmosolyodott. A mosoly olyan volt, mint egy penge csókja: gyönyörű, de veszélyes.

Ő nem kiabált. Nem ütött. Nem alázott szavakkal.

A valódi dominancia nem a fájdalomban, hanem a csendben lakott.

Abban a pillanatban, ahogy a sub megértette: minden döntés, minden lélegzet, minden gondolat az Úrnőé.

A nő lassan felállt. Magassága fölé tornyosult, nem testben, hanem jelenlétben.

Körbejárta a térdelő férfit, úgy, mint aki egy újonnan szerzett, szép tárgyat vizsgál.

– Képzeld csak… – kezdte ironikusan. – Valaki azt mondta nekem ma, hogy a férfiak természetükből adódóan erősek.

A férfi nyelt.

– És szerinted? – kérdezte halkan.

Az Úrnő kacagott. Nem kedvesen. Nem melegen.

Olyan hangon, amitől végigfut a hideg az ember hátán.

– Szerintem… – hirtelen megragadta az állát, és közel hajolt hozzá – … az igazi erő ott kezdődik, ahol te térdre esel előttem.

Mert az erő nem az öklödben van. Hanem abban, hogy megengedem, hogy szolgálj.

A rabszolgaságod nem büntetés. Nem játék.

Hanem kiváltság.

A férfi szeme megtelt könnyel – nem fájdalommal, hanem olyan mély vággyal, amitől a lelke is megrogyott.

– Kérlek… használj. – suttogta.

Az Úrnő elmosolyodott.

– Ó, kedvesem… úgyis használni foglak. Akkor is, ha nem kéred.

De hogy még kéred is…? – ironikusan megcsóválta a fejét. – Ennél édesebb gyengeség nincs a világon.

Aztán a nő mögé lépett, végighúzta ujjait a férfi tarkóján, éppen csak érintve.

Mégis úgy rázta meg, mintha áram futott volna végig rajta.

– Mondd ki, ki vagy. – parancsolta.

A férfi zihálva felelte:

– A szexrabszolgád vagyok, Úrnőm.

– Nem, kedves. Ennél sokkal több vagy… – hajolt a füléhez – … a játékom. A tulajdonom. A rabom, aki örömét leli a láncokban, mert nélkülem nem lenne semmi.

És most már tudod is.

A gyertyák lángja egyszerre rebbent meg, mintha a falak is érezték volna, hogy valami végérvényesen megváltozott.

A dráma nem a kiáltásban volt.

Hanem abban a felismerésben, hogy ő, a térdelő férfi, akkor lett valaki, mikor elfogadta, hogy az Úrnő mellett senki.

És valahol mélyen, irónikusan, keményen, mégis felszabadítóan… ez tette őt azzá, ami lenni akart.