A NŐ, AKI ELHALLGATTATTA A TERET

A terem ajtaja hangtalanul nyílt ki, mintha maga is tisztában lett volna vele, ki érkezik. A férfi ösztönösen felegyenesedett, pedig még nem is látta. Csak érezte. Mint amikor egy vihar még messze jár, de a levegő már feszül a közeledő erőtől.

A nő lassan lépett be. Nem sietett, minden mozdulata olyan volt, mintha időt sem pazarolna rád, mégis te érzed megtisztelve magad, hogy rád esik a tekintete.

A ruha rajta nem volt kihívó — pont ez volt benne a legveszélyesebb. Elegáns, letisztult, mégis a tartása, az a szinte láthatatlan fölény tette őt olyan vonzóvá, hogy a férfi torka elszorult.

– Késel. – mondta nő halkan, és nem volt szüksége felemelni a hangját.

A férfi lehajtotta a fejét. – Elnézést, Úrnő…

– Mit ér az elnézés, ha nem tanulsz belőle? – lépett közelebb, és csak akkor nézett rá úgy igazán. Nem dühösen. Nem vádlón. Csak… tudva. A férfi lelkén végigfutott a hideg.

A nő körbejárta. A cipője halk koppanásai lassú, kimért metronómmá váltak, amikhez a férfi légzése akaratlanul igazodott. A nő egyetlen ujjal végigsimított a vállán, mintha csak véletlenül tenné… de tudta, mit vált ki. A férfi testén végigfutott az a bizonyos feszültség, az a finom remegés, amit nem lehet elrejteni.

– Még mindig küzdesz magaddal. – állapította meg. – Mindig próbálsz erős maradni.

Közelebb hajolt. – Pedig pontosan tudod, hogy nálam úgyis elengeded.

A férfi lassan bólintott. A nő tekintete villant egyet — hideg, éles, mégis ígéretekkel teli.

– Térdelj.

Ennyi volt. Nem parancs. Nem utasítás. Egyetlen szó, amit a férfi nemcsak hallott, hanem meg is érzett a mellkasában. Mintha ott rezgett volna benne.

Ahogy térdre ereszkedett, a világ valahogy halkabb lett. Mintha a nő jelenléte maga lenne a rend, a csend, a súly.

A nő lassan körbejárta, újra.

– Így már hallasz. – mondta. – Így már érzed, amit kell.

A hangja mély volt, lassú és veszélyesen finom.

– Az elegancia nem abban rejlik, amit viselek… hanem abban, hogy te tudod, a hangom egyetlen rezdülése is elég, hogy engedelmeskedj.

A férfi felnézett rá. Nem félelemmel. Valami sokkal mélyebbel.

A nő elmosolyodott — nem kedvesen, inkább úgy, mint aki pontosan tudja, milyen hatalma van.

– Nézz rám. – mondta.

A férfi tekintete rácsúszott az övére, és benne volt minden: alárendeltség, vágy, tisztelet, feszültség.

A nő egy pillanatra megsimította az állát, majd a hüvelykujjával lassan megemelte a férfi fejét.

– Most már érzed.

– Mit? – kérdezte rekedten.

– Hogy nem kell hangosnak lennem ahhoz, hogy uralkodjam rajtad.

A nő felállt, hátralépett néhány lépést, és egyszerűen csak annyit mondott:

– Gyere. Kövess. És ne késlekedj többé.

A férfi felállt, és a világ összes természetességével indult utána — mintha a teste már rég eldöntötte volna, hogy ez az út az övé.

És amikor a nő kilépett előtte az ajtón, egyetlen gondolat futott át a férfi agyán:

„Most találkoztam valakivel, aki nálam nagyobb… és én ezt akarom.”