Amikor Megjelentem, Megállt a Világ

Amikor megjelenek, nem egyszerűen belépek egy térbe.

Én nyitom meg a teret.

A világ pedig automatikusan alkalmazkodik.

Van bennem valami, amit nem lehet tanítani, és nem lehet utánozni.

Az az elemi női dominancia, ami nem harsány, mégis minden mást elnémít maga körül.

Ezért történik meg újra és újra, hogy ahol megjelenek, ott megáll az idő – és megállnak az emberek is.

Nemrég a New York Caféban jártam Budapesten, élő zenével, cigányzenészekkel, ragyogó fénnyel, elegáns kavargással.

És aztán… beléptem én.

A vörös ruhámban, amely nem csillogott – hanem uralt.

A pillanat olyan volt, mintha valaki egy láthatatlan kapcsolót lekapcsolt volna:

csend, feszültség, figyelem.

Egy levegővételnyi szünet, amit mindenki megérzett, mégis senki sem tudta kimondani.

A tekintetek rám fagyva követtek, ahogy végigsiklott a fekete hajam a levegőn.

A terem átadta magát.

Az emberek pedig – férfiak, nők egyaránt – halkan, tisztelettel, szinte kérlelve közelítettek hozzám.

A ruhámat csodálták, de valójában az energiám fogta meg őket.

Azt az erőt érezték, amit csak kevesen bírnak el.

És amikor azt mondom: IGAZI NŐ, akkor nem szépségre, nem hangra, nem mozdulatra gondolok.

Hanem arra a velőig hatoló erőre, ami a csontjaimból árad.

Az alfa nő nem bújik el.

Ő az, aki miatt a világ fél pillanatra elnémul – mert érzi, hogy valami rendkívüli lépett be.

A nagyvilágban járva mindig magot ültettem.

Ahol megjelentem, ott nyomot hagytam.

És amikor visszatérek, mindenki emlékszik rám.

Nem a nevemre – az energiámra.

„A kis székely menyecske” – mondják mosolyogva, de a szemükben ott a felismerés:

engem nem lehet elfelejteni.Még a munkámban is megtörtént számtalanszor:

megjelenek, és az embereknek egyszerűen megakad a szava.A jelenlétem betölti a teret, és ők csak néznek.

Várnak.

Engednek.