Korom

Komor zord korom.

Ülsz a sparhelt előtt a hokedlin. Rideghideg. Kevés fém kitömködve téglával és agyaggal. Hetek óta prüsszköl. A betérő idegenek mellételepednek ugyan, de az orrukat húzzák. Fintorognak, mert hol a csövénél füstöl, hol az alvégen. Gyakorta fordul elő, hogy száján keresztül okádja magából az ocsmányságot. Külcsínre kellemes ugyan, - nem könnyű, méretes, nehéz, drabális - de a belbecs igencsak sok kívánnivalót hagy. Hiába melegszik, azt is csak lassan, ha folyamat füstbe vonja maga körül a világot. Le kellene tépni a csöveket. Egyenként. A könyök után is. Kivinni őket a szabadba és jól kipucolni. Tövig beledugni a kefét. Többször is. Az utolsó koromszemcsét is kikefélni belőle. Csinosra. Fényesre. Igazán megerdemelné már, mert évek óta pucolatlan. Ilyenkor a felhamozódó melléktermék könnyen kiül a belsőre, lappang, csöndesen. Először csak itt-ott vonja be a piszok egyre több rétegben. Bekúszik és megtapad. Végül aztán hiába látod, hogy üzemel és működik, pont olyan mint bármelyik sparhelt a világon. Lehet forró, de közben kibaszottul büdös.

Nézed a jéghideg sparheltet. Tudod, hogy képes ugyan melegíteni, de már unod a füstöt. Hiábavaló állandóan meszelni a kiskonyhát, mert ez a szardarab minden egyes alkalommal szürkére festi. Az idegenek már feketének látják a sarkokat, de azért a hokedlin mellette melegedni mégiscsak szeretnek. Megalkuvás. Te nem szereted. Soha nem is szeretted. Illik a tájba, autentikus, a környezete éppen olyan mint a nyamvadék sparhelt. Talán kellene szólni valakinek, aki az udvaron, nyilvánosan jól megkeféli. Akkor lehet a normalitáshoz közel működne. Vagy simán ki lehet dobni a francba és beüzemelni helyette egy pofás, frissen üde kis fan coilt. Korom nélkül.

A többiek meg nyugodtan cipeljék be a kiskonyhájukba és használják. Undorodva. Fintorogva. Megalkudva.