A fájdalom varázsa

A szüleimmel soha nem beszélgettünk. Anyámat egyszer láttam sírni, és hónapokig kísértett az élmény. Soha nem tértünk vissza rá, hogy megbeszéljük. Folyamatosan lebegett a családban az elfojtott fájdalom körülöttünk, de nem neveztük meg. Nem mondtuk ki, hogy mi bánt. Hogy aggódunk. Hogy félünk. Hogy fáj. Sebezhetőnek lenni gyengeségnek számított. Az volt a norma, hogy nem szabad panaszkodni, keménynek kell lenni. Belénk szorult a kimondatlanság. Megdicsértek, példának állítottak be, ha összeszorított foggal bírtam, napokig senkinek sem árultam el, hogy lázas vagyok. Tízéves gyerekként képtelen voltam kimondani, hogy fáj a fogam, mert ezzel mintha láthatatlan törvényt szegtem volna meg. Nem jöttek a szavak.

Miközben mindennél jobban vágytam rá, hogy valakinek elmondhassam, mi bánt legbelül. Valaki lásson, megélhessem előtte a fájdalmamat. A vágy nagyra nőtt bennem éveken keresztül. A kimondás, a megélés jelentette volna az érzelmi közelséget, a legerősebb szeretetet, a felszabadulást. Ha valaki a környezetemben azt mondta, hogy fáj valamije, szinte azonnal kapcsolódtam a fájdalmához, annyira, hogy borzongás járta át az egész testemet. A sebezhetőség, a kiszolgáltatottság, a fájdalom láthatatlan kapoccsá vált. A legerősebb kötődéssé, a legbizalmasabb közeledéssé. Szinte eggyé váltunk.

A folyamat sokáig tartott, de innen már csak egyetlen lépés volt, hogy ezt a vágyat később fizikai fájdalomként átvigyem a szexualitásra. Innen ered a magyarázat a BDSM iránti vonzalmamra. Ha fáj, és ezt valaki megéli előttem, akkor az az igazi kapcsolódás. Annál mélyebb a kapocs, a szövetség, a katarzis, minél intimebb a fájdalom, minél szexualizáltabb testrészeket érint. Ugyanúgy katarzis, ha nekem fáj, és ezt megmutathatom másnak. A BDSM szeánsz során a közösen megélt fájdalomból eredő szövetség mindig újrateremthető.