Teljesítményi kényszer

Az ember ha valamit szeret csinálni és őrülten akarja csinálni, mindennap csinálja, s már már mániákussá válik- jó lesz benne. A sikeres ember kulcsa az hogy soha fel nem adja. Csak van az a pont, mikor van annyi önbizalmad- ami korábban nem volt, -hiszen tapasztalással tanul az ember, amikor már tudod mire nincs szükséged. Mikor elvárásokat, határidőket állítanak eléd, amikre nincs úgy befolyásod. A régi énem úgy érzi jön a büntetés, a magyarázkodás, amikor már nem vagy gyerek, s nem másnak kell ezt megtenned, hanem önmagadért. Mert én bizony önmagamért élek, önmagamért felelek, s magamon kérhetem számon, ha valamit elrontok amibe én kezdtem bele és magam miatt szeretném, mert tudom képes vagyok megcsinálni. Megtanultam, ha siettetnek valamit, az nem szokott jól elsülni, s én sem siettetek senkit bármilyen értelemben is, a türelmem az erőm. Nyomás alá helyezni embereket munkában/kapcsolatban/ bármiben inkább emészt, mint építene. Mennyivel egyszerűbb lenne úgy motiválni valakit, hogy nem elveszel a célhoz, hanem adsz, ahogy oda állsz érezze fél sikert ért el.

Így igaz a kapcsolataimra is: soha senkinek nem szabtam meg, mit tegyek-ne tegyen meg értem, mikor mi legyen, soha nem lesz a kapcsolat egy előre megírt forgatókönyv tele elvárásokkal. Szeretném megélni, s igen vágyom is, hogy valaki odalép, és kitárja a karját: Oké, lehet ezt jobban is csinálni, csak együtt. Nem foglak bántani ha valami nem rögtön megy, csak hogy tudd nem haragszom.

Aztán ma felhívtam azt az embert aki a legnagyobb kritikusom, maximalista és ezt tőle örököltem: “Jó úton haladsz, amit szeretnél lehet több idő, de eléred.” Engednem kell a maximalizmusom szorításából….