Ebédszünet (BDSM-mentes)

Kint ülök a raklapokon és a műanyag dobozomból fogyasztom az ebédem. Irodai patkányok lévén a nap minden egyes sugarának örülünk és a depressziótól való megmenekülést látjuk benne. A másik kezemben egy regény, az egyik kortárs szerző stílusát ízlelgetem. Dupla vénás adagolás, szellemi és testi táplálék.

Autóval épp arra gurul az egyik munkatársam, lassít, mintha a MC-Drive-ban ülnék (és nem a raklapokon) lehúzza az ablakot és a kajás dobozom tartalma felől érdeklődik. A könyvet figyelmen kívül hagyja, annak tartalma jelentéktelen. 

Percekkel később arra jár egy másik kolléga, őt a kajám nem érdekli, az sokkal inkább, hogy egy nő olvas és fel is hívja ennek káros hatásaira a figyelmem: tönkre teszi a szemet és fejfájást okoz. Napi 15 percnél többet szerinte nem szabad olvasni. "Ez a könyv, több mint 300 oldalas, ha csak napi 15 percet olvasok, mikor érek a végére?" Arab kollégám erre vállat ránt, én pedig bevállalom a fejfájást.

Magyarország egyik kis falujában a földművelő öregek sem olvastak, azt amolyan úri kiváltságnak tartották. Nem kell sokáig visszamenni, csak röpke 110 évet a családfámon hogy elérkezzünk hozzájuk. Ès ezeknek az öregeknek (megint csak) igazuk van. A múlt hónapban annyi félretett zöldhasúm maradt, amennyibe ez a díjnyertes könyv került. Beleolvastam. Magával ragadott. Nem tudtam ellenállni. Pillanatok alatt a kosárban landolt. Pedig korábban megfogadtam: Nincs több könyv, se körömlakk. 

Ilyen ez a luxury-egészségtelen life.