A szél fúj, amerre akar

Nyaralásból tartottunk hazafelé, Dél-Franciaországból, a tengerpart vonalát követő főúton. Egész nap vezettünk és szépen elfáradtunk a végére, ennek ellenére próbáltunk Nizzáig eljutni. Az jó alvóhely lesz, gondoltuk, ott biztosan adódik valamilyen szállás.

Késő este, jóval sötétedés után értünk be a városba, és a tengerparti sétányon valóban rábukkantunk egy barátságos kis szállodára. Szabad szobát is találtunk. M. bedőlt az ágyba, nem érdekelte semmi, azonnal el is aludt. Nekem nem volt kedvem lefeküdni még, gyönyörű tiszta éjszaka volt, ragyogó csillagokkal és a tenger langyos-friss illatával. Mikor leszek én legközelebb Nizzában? - tűnődtem. Lementem az utcára sétálni. Nem vittem magammal semmit. 

A tengerparti út hosszan nyúlt el, ez egy hosszú város - az utca hangulatát leginkább a szentendrei Duna-sétányhoz lehet hasonlítani, az utacska bal oldalán a házak sorakoztak, békebeli régi épületek, a járdától jobbkézre pedig az alacsony mellvéd mögött ott volt a part és a locsogó tenger. Alig járt egy-két lélek az utcán. Én csak mentem, bandukoltam, és közben ittam magamba a látványt, a szagokat, a hullámverés hangját.

Hosszú-hosszú séta után - akkor még dohányoztam - megkívántam egy cigarettát. De nagyon. Az ilyen szokatlan hangulatokban elszívott cigaretták helyet csinálnak az élménynek és emléknek valahol az emlékezetben, vagy valami efféle, bár annyira nem lényeges ezt megmagyarázni. Az szóba se jöhetett, hogy visszamenjek a szállodába - túl messze is volt, de főleg mert az ilyenkori visszamenések lezárják az élményt és utána ugyanabba a hangulatba már nem lehet visszatérni. Úgyhogy csak sétáltam tovább.

Kis idővel később elém került két fiatal nő, huszonévesek, egy mellékutcából kanyarodtak elém. Ők is sétáltak valami meghatározatlan cél felé, lebegtették maguk után a hosszú esti fátyolkabátkájukat és csevegtek közben egypár napi jelentőségű történésről. Húszlépésnyire jártak előttem, poroszkáltunk mindhárman csendben és békésen a magunk gondolataival, amikor az egyikük rágyújtott. A nagykönyvi modell szerint történt, azaz egy hosszú, slim cigarettára, és aztán elindultak megint és tovább tárgyalták a tárgyalnivalóikat. Ez a lány nem fogja végigszívni ezt, ötlött az eszembe, és kukát sem fog keresni, sőt rá sem fog lépni. Na ez érdekes lesz, gondoltam.

Valóban, elég hamar ráunt a cigarettára, és egy laza kis mozdulattal csak kiejtette az ujjai közül a félig szívott szálat. Hát mit tegyek most? Sose szedtem össze még senki után semmit magamnak, de ez nem mindennapi helyzet, itt a tenger, simogat a szellő, ragyognak a csillagok és én őrülten vágyok egy cigire. Húszlépésnyi távolság megtétele idejéig suhant át a fejemen mindez, aztán lehajoltam az égő cigarettáért, felvettem, megnéztem, miféle jószág és beleszívtam.

Akkor furcsa és nem várt dolog történt - az egész történet emiatt érdekes, bár pont ez a része nem igazán leírható. Jött egy láthatatlan energiahullám valahonnét, és elöntötte a testem, meg mindent, amivel az ember érzékelni képes. Erő volt, kellemes volt, és majdnem feldöntött. Repített, vitt a tenyerén. Nem volt neki semmilyen külön tulajdonsága vagy hangulata - tiszta energia volt, még minden differenciálódás és formává válás előtt.

Hát ez történt egy nyárvégi éjszakán, egy hosszú séta közben a tenger partján, egy eldobott cigaretta közbenjárásával.


*(Mekkora is a szokások ereje, az önképé, és mekkora a bennük elraktározott energiamennyiség - amit akár használhatnánk is bármire is, ha nem ragaszkodnánk annyira a szokásainkhoz és önképünkhöz, kerestem aztán valami felfogható gondolatformát később mindennek az élménynek. Azért persze átélni jobb, mint felfogni.)