A Róka merengése – Vihar

Fekszem a kanapén…

Csak a csendben, most egyedül: én és az elfolytott vihar.

Mondanám, hogy alszok… de…

…egy mosoly felkavart, érzelmileg megfogott.

Nem nagy, nem harsány – pont annyi, mint mikor a hajnal első sugarai megérintenek.

Melegséggel tölt el.

Kellett… akartam a pillanatot…

Ott, valahol ebben a vágyban már el is tört valami.

A Róka nem harapott.

Most sem.

Csak hirtelen kinyílt benne… minden, amit évek óta zárva tartott: a vihart önmagában.

Zúdult…

Nem szándékból, nem hatalomból.

Hanem mert a szívében túl nagy lett a nyomás.

A Nyuszi megijedt...

Talán még nem szaladt el,

talán csak behúzta a fülét a zaj elől.

A Róka nem dühös.

Nem hibáztat… Ő hibázott.

Csak ül most a maradék melegségben, és érti:

a zúdítás nem bűn, de túl korán mutatta meg, hogy a vadászat mögött ott a seb.

A seb mögött ott a vágy –

hogy valaki végre ne féljen tőle.

Nem kell minden szót kimondani.

Néha a hallgatásban is ott van a vallomás.

A vihar most mégis kimondódott.

Talán túl nyersen, talán túl emberien…

A Róka most csendben ül…

…a Nyuszi mosolyát idézi újra és újra…

Talán majd egyszer lesz mosoly.

És ha eljön,

akkor kell újra Rókának lenni…

nézni,

ahogy mosolyog…