A vegyes világok veszélyesek, kettő mérce... a döntés fáj.
Sakk matt és a játéknak vége.
Ember vagyok, hibázok, de nem bántam meg a mattot, amit én kaptam.
...de ki vagyok én?
Sok pofon, túl sok hazugság. Mindig más játszott, én meg csak álltam.
Fájdalom? Volt bőven.
De a fiú, aki valaha vakon hitt, a Rókává vál.
Megtanultam olvasni az embereket, érzékelni a szándékokat, mielőtt bármi történne.
Egy napon eljött az a pillanat, amikor ráébredtem: már nem csak nézek — már én irányítok.
Nem rohanok. Körözök, figyelek, várok.
Az első igazi...? Hm, olyan volt, mint egy rítus.
A csend minden mozdulatomat kísérte, a szívverésem lassan összeolvadt a környezet hangjaival, de még nem volt tökéletes...
Hibát hibára halmoztam... Akkor még nem tűnt fel...
Hiányzott a rutin a kezeimből.
Ennek ellenére jól sikerült... és mentem tovább.
Kellett a vér íze, a préda illata.
A szemében tündöklő vágy az áhított fájdalomért, kötélért, élvezetért.
Vad, de mégis érzéki játék... jutalom, az engedett orgazmus... Büntetés... újra és újra átélt pillanatok.
A kiszolgáltatott test előttem... megrészegített. Megvadított...
Nem tudtam ellenállni. Űzött a vérem.
Folytattam... kiéltem magam sokszor... még, még, még...
Elég...
Megfogadtam, hogy nem beszélek arról, mi volt régen...
Azok a pillanatok mindent megmutattak: a fiú, aki voltam, már eltűnt, a Róka lettem.
Nem dühből, nem bosszúból, hanem tudásból és érettségből.
Ez a visszatekintés jó érzés... látni önmagam.
Comments (1)