A naplóm - első jegyzet

...nem új élet... csak folytatás ott, ahol a zaj elvitte a csendet.

Régen vad voltam. Ma már csak látom, ahogy mások futnak és kergetik a prédát. Vannak ügyesek. Vannak zsiványak… és vannak, akik emlékeztetnek a régi önmagamra.

Adtam magamból: kis szeletet a múltamból… gondolatokat... érzéseket... a hús iránti epekedő vágyat. A beteljesülés ízét.

Igen... én vagyok a Róka... vagy mondhatnám: én voltam a Róka.

Ez nem búcsú, ez merengés... nem fáj... ez emlék.

Ma már...

látom magam előtt őket, amiért már nem vadászok.

Fontosak nekem. A figyelem, amit valaha a zsákmányra szegeződöt, mára már a szemem fényeié.

A kéz, ami egykor nyakra feszült... most óv és véd.

Néha... néha, még megmozdulna. Nem.

Az ösztön nem öregszik, nem hal ki... nem tud. Mert ez a lényem egy velem.

Van benne erő. Még most is… veszettül marcangol, belülről, ordít velem... de nem.

Mindig is a vér szaga, a préda illata vonzott.

Az adrenalin, a pillanat, amikor minden feszült és a döntés egy szívdobbanás alatt születik meg...

Most is érzem.

Megcsap egy illat, egy hang, egy emlék... és érzem, hogy még mindig... de nem. Már nem kell a vér, csak az a feszülés, amitől az ember érzi, hogy él.

Megtanultam uralkodni magamon.

Ez a napló nem gyónás... emlékeztető magamnak, hogy a róka nem tűnt el… ott van, mindig is ott lesz:

A tűz bennem.

A testem árnyéka.

A szívem dobbanása.