Hacsak

Az illúzió kegyes hazugság. Fátyol, amit magunk elé húzunk, mert könnyebb benne élni…

Az árnyék, amit ölelünk, megnyugvást ígér, miközben lassan elveszi a látásunkat. De a szem látja: a rés mindig ott lüktet, ahol beszűrődik a fény.

Aki elég bátor, meglátja.

Hacsak nem állsz meg egy pillanatra, az illúzió mindig magával sodor. Úgy ringat, mintha védené a szívedet, közben lassan felejteni tanít.

Hacsak nem nézel oda, azt hiszed, nincs kiút. Hacsak nem mered megérinteni a törést, azt hiszed, minden egész. Hacsak nem kérdezed meg magadtól, mi valódi, örökre a hazugságban maradsz.

De ha meglátod, hogy a kegyes hazugság nem ellenség, hanem útjelző… már másképp lélegzel. Mert az illúzióban ott a védelem, de... hacsak nem engeded, hogy átvilágítson rajta a fény, nem érted meg, miért volt rá szükséged.

A hacsak mindig ott van. Éles, könyörtelen, de egyben iránytű is. Emlékeztet arra, hogy a fátyol mögött mindig van tovább.

Ez a felismerés már maga az erő: visszavisz az illúzióba, de nem rabként, hanem utazóként.

Mert hacsak hiszel benne, hogy a résből fény lesz, akkor a holnap nem árnyékban ér utol, hanem reményben.