A tegnap

A Tegnap.. éjszakája nem kérdezett.

Nem kopogott. Csak… benyitott. Ott voltam én a Róka.

Nem mosolygok. Csak figyellek. A farkam már nem lobogott, már nem is kell…

a szemeim már vetkőztetnek.

És a Nyúl…?

Az a kis remegő testű Nő?

Ó, Ő nem volt ártatlan.

Te csaltál Ide. Te hintetted el a vágy szagát a levegőbe.

Te akartad, hogy elkapják.

Nem volt menekülés.

A falnak nyomott test. A tépett bugyi. A zihálás, amit a Róka nem csókkal csendesített el, hanem azzal, hogy belédhatolt. Keményen. Mélyen. A szádba. A puncidba. A popsidba... 

 Nem kérdeztem. Nem lassítotok..

Mert a Róka nem játszik.

A Róka birtokol.

És Te?

Te nem sírtál. Nem hátráltál.

Nyögtél. Visítottál. Téptél magadba…újra meg újra, hergeltél, ingereltél, könyörögtél a szemeiddel, hogy:

“Tépj szét. Harapj belém. Ne kímélj. Ne legyél gyengéd.”

A csípőd úgy ringott oda-vissza, mint aki tudja:

a fájdalom az a forma, amiben a Róka szeret.

És Te… Te ezt akartad. Mert Te vagy az ópiumom.

Nem préda … nem… , élvezet vagy.

A Róka csak a végén a szemedbe nézett.

Te térdelve, nyitott szájjal vártad a jutalmat.

Megkaptad. Minden cseppjét. Az ajkaidon, a nyelveden… majd újra bent, újra mélyen, újra keményen….

És… A holnap..?