Az utad – Változás a csendben

A felismerés:

Van egy pillanat, amikor nem történik semmi...

Nem dől össze a világ.

Nem csattan ajtó, nem robban vita.

Mégis tudod: innen már nincs vissza ugyanoda.

Nem egyik napról a másikra történt.

Nem volt dráma...

Csak egy pont, ahol tovább már nem lehetett úgy élni, mint tegnap.

Valami megrepedt.

Nem hirtelen — lassan, alattomosan.

Egy szó.

Egy döntés.

Ez a nap már nem ugyanaz...

És bár kívülről talán nem látszott semmi, belül már ott az érzés.

A törés:

Nem mindig látványos.

Gyakran csak annyit jelent, hogy a régi magyarázatok nem működnek többé.

A rutin résein sötétség szűrődik be és kérdéseket tesz fel ott, ahol eddig válaszok voltak.

Ilyenkor könnyű lenne mindent bukásnak nevezni.

Pedig a törés nem feltétlenül veszteség.

Néha csak tisztulás.

A múlt ott volt a vállamon.

Hibák, elrontott döntések, rossz körök — mind ismerősek.

Sokáig suly nak éreztem őket, mintha börtönfalak lennének.

Aztán lassan megértettem:

a múlt nem börtön.

Nem határozza meg, ki leszek holnap.

Része annak, aki vagyok — de nem azonos velem.

Amit elveszítettem, gyakran csak maszk volt.

Ami maradt: az érzékelés, a tanulás és az irányválasztás képessége.

A változás:

Sosem kényelmes.

Van, hogy szét kell esni ahhoz, hogy valami új összeálljon.

Voltak napok, amikor minden darabokra hullott bennem.

Akkor még nem látszott,

de ma már tudom:

ezek voltak az elindulás pillanatai.

A fejlődés:

Ára van.

És épp ettől valódi.

Eljön a reggel.

Nem filozofálok tovább.

Nem keresek kifogást.

Nem várok kontrollra.

Rájövök: én vagyok a kontroll.

Ez a nap nem kérdez.

Ez a nap engem akar.

Nem könyörögni jöttem — győzni.

Nem térdelni — mozdulni.

Nem mások múltjába kapaszkodni,

hanem a saját irányomat tartani.

Az út:

Ahogy haladok előre, egyre tisztábban érzem, mit akarok.

A döntéseim már nem a bizonytalanságból születnek,

hanem abból, hogy értem magamat.

Nem a múlt visszhangjai vezetnek,

hanem az a kép, akivé válni akarok.

Olyan úton megyek, amit én választok.

Nem a körülmények írják helyettem a következő sorokat.

Van egy dal, ami végigkísért ezen az úton.

Nem háttérzene.

Tükör.

Egy belső monológ, amit nem nekem kell kimondanom,

mégis rólam szól.

Azt suttogja:

"igen, ez voltál — de nem kell ott maradnod."

Nem sürget.

Nem ígér csodát.

Csak annyit mond: menj tovább.

Ma már nem szégyellem a múltamat.

Elfogadom, hogy kellett ahhoz, hogy tisztábban lássak, erősebben álljak, jobban értsem magamat.

Nem lesz villámcsapás.

Sokkal inkább egy hosszú, kanyargós út:

apró döntések,

halk felismerések,

fájó lemondások,

és lassan épülő, biztos önbizalom.

A holnap:

Ma már egy dolgot biztosan tudok:

nem a múlt írja a jövőmet.

Én írom.

Minden lépésem, minden döntésem, minden új fejezetem közelebb visz ahhoz az emberhez, akivé válni akarok.

Ez az út nem egyszerű —

de az enyém.

És ha van egy üzenete ennek az egésznek, akkor csak ennyi:

Nem gyors

Nem hangos.

Nem látványos.

Kemény lesz , de őszinte.

A siker:

Az a pillanat, amikor először kimondod magadnak:

innen én megyek tovább — ez az én utam.