Tél és én.
Tátogó fióka torkáról hallom, hogy fájó lehet a létezés, ezzel él a kezdet. Télidőn nyitnikék zaja ömlik a hóval, a sár élő haldoklóként omladozik a csizmám után. Átlépek fölötte, mert mindig bezár a tél. Köddel fedi lényegteli bőröm, szó bennszakad, hang fennakad, és sóhajom orgazmus nélküli. Rámmászott ez a tél, ahogyan lerázhatatlan senkik csüngnek az osztályban azon, akinek épp nincsen padtársa. A buszba későn szállsz föl, s hoppá, ott ül egy, és amíg nincs leszállás, tudod, addig hiába...