Kaland a zalai erdőben (4)

Mikor visszaért újra hozzánk, kiöblítve a száját, utasítottam, hogy folytassa a többiek fel-, leszopását, de én közben azt a srácot, aki a kissrác szájába lőtte a magját, odébb vittem, ahol már nem láttak minket s alapos ellátásban részesítettem. Bár nem láttak minket, de a srác üvöltését azt hallották. Nem akartam, hogy máshonnan is odajöjjenek, így egy zsebkendőt tömtem a szájába, így már az üvöltése sem hangzott, de a szeme vadul villogott továbbra is.
Kis szünetet tartottam az abrichtolásában s mikor láttam, hogy kissé már lenyugodott, kivettem a zsebkendőmet a szájából, de előtte még ezt mondottam neki:
- Ne üvölts, mert az nem segít rajtad! Halkan is mondhatod, amit akarsz, itt állok, meghallom!  - szóltam magam is direchte igen halkan.
- Ezt még megkeserüli! – bukott ki a srác száján, majd elhallgatott.
- Aha, ez minden? Ki keserüli meg? – kérdeztem meg érdeklődve tőle.
Száját összezárva hallgatott. Konokul.
- Az előbb beszélni akartál. Már nem? Hallgatsz? – nyüstölten kérdéseimmel, hogy felidegesítsem. Sikerült. Dühösen rám mordult:
- Majd megtudja, ha lesz módom rá, hogy megtegyem. Most nincs! – szögezte le sziszegve, remegő testtel.
- Igen, látom, de nem biztos, hogy meglátom majd. Ezért most visszamegyünk, s te már mehetsz is haza! – mordultam rá, majd a fülénél fogva visszavittem a többiekhez, akik érdeklődve nézték visszatértünket egy ideig, de mivel semmit sem láttak sem a srácon, sem rajtam, így másfelé kalandozott már a tekintetük.
Éppen a sorban utolsó srác, aki velem jött ide, volt már csak soron, de rajta hamar végzett a kissrác. Ő sem, de a többiek sem mentek el a kissrác szájában.
Egy ideig mindenki állt, azaz „állt” s várt. Én is.
Mikor már kezdett hosszú lenni a csend, akkor rámordultam arra, akit én hoztam vissza a büntetésből:
- Mondtam, hogy már mehetsz haza. Menj, azonnal! – utasítottam.
A srác tétován a többiekre, majd rám nézett s mikor látta, komolyan gondolom az utasításomat, akkor mozdult, a ruhát felé tartott, amik a fűben száradtak. Utána szóltam:
- Így! Azok maradnak! – hallatszott tőlem.
- Tessék? – kérdezett vissza, mint aki rosszul hallott. – Így menjek haza? Ruháim nélkül?
- Természetesen igen, így. Menj! – szólítottam fel újra a távozásra.
Értetlenkedett, türelmetlen mozdulatot tett, majd újra a ruhák felé lépett.
- Még egyszer nem mondom. Menj, így, ha-za! – ismételtem meg lassan s tagoltan.
- Te meg kísérd el, az erdő szélig s ott válj el tőle s gyere vissza, de előtte nézd meg, hogy a mezőn elindult-e a falutok felé! – utasítottam a srácot, aki ide hívott. – Menjetek!
- Ti pedig hárman – fordultam az itt maradókhoz – gyors fürdés, majd vissza ide elém, de így, ahogyan most vagytok! Ahogyan vagytok! – ismételtem meg. – Menjetek!
A srácok leszaladtak s beszaladtak a tóba, majd mikor visszafelé jöttek, tanakodtak, hogy mit érthettem az alatt, hogy „- Ahogyan vagytok!”. Nem jutottak megoldásra, így vizesen, pucéran szaladtak vissza elém. A kissrácnak még állt, de a másik kettőnek már nem.
Mikor megálltak előttem, akkor vettem elő a hátam mögül a vesszőt, amit addig törtem, míg a tóban voltak, majd elsétáltam előttük oda- s vissza. Visszaérve sarkon fordultam s gyorsan lecsaptam azzal.
A kissrác nem kapott, csak éppen, de így is előrehajolt s kissé felszisszent, de inkább a meglepetéstől, mind a fájdalomtól. A két másik azonban későn mozdult, hajolt előre, így azok farkát alaposabban eltaláltam. Így fájdalmasan szisszentek fel s oda is kaptak.
Most a kezükre csaptam a vesszővel:
- Nem nyulka-piszka, mert megcsap a bicska helyett a vessző!  – kedélyeskedtem.
- Ahhhhhh, ez fájt! – nyögtek fel egyszerre.
- Bizony, tudom, azért is tettem. – vigasztaltam őket meg.
- De Uram, ezt miért kaptuk? – kérdezték meg.
- Akkor én is kérdezek tőletek. Úgy jöttetek vissza, ahogyan voltatok, mikor a parancsot kaptátok tőlem? – mondtam.
Kicsit értetlenkedve néztek rám, majd „világosság gyúlt” a kobakjukban s lesütötték a szemüket, lehajtották a fejüket s úgy válaszoltak:
- Nem Uram, nem!
- Akkor? Miért nem?
- Mert Uram, az enyém lekonyul, ha víz, pláne hideg víz éri. – kezdte az egyik, míg a másik helyeselt hozzá.
- S az övé miért nem? - mutattam a kissrácéra.
- Mert, talán, ő még kicsi, s fiatalabb is még nálunk, s ha végre felállt neki, lassabban konyul csak le. – válaszolták kissé bizonytalanul.
- Szerinted? – néztem a kissrácra.
- Azért nem igaz így, mert igaz kisebb, alacsonyabb s fiatalabb is vagyok náluk, de én értettem az utasítását s mielőtt kiléptünk a vízből húztam párat a magamén, hogy újra álljon. – adott magyarázatot ő.
- Ügyes s okos is vagy. Figyelsz, nem csak hallasz! – dicsértem meg.
Erre ért vissza a srác, akit a másikkal elküldtem s lihegve szólt:
- Ugyan elmentünk az erdő szélig, ott elengedtem, de szerintem nem ment haza a faluba, hanem visszajön ide. – mondta sietősen.
- Meglátjuk. – feleltem direchte hangosan, hogy hallja, ha a közelben van. Még hozzátettem:
- Ha idejön s előjön, majd kap büntetést, mert nem hajtotta végre a parancsomat, de az kisebb lesz, mint mez-telenül hazamenni. – fejeztem be.
Már hallottuk is a zörgést, az ágak reccsenését s már jött is elő az elment. Odaborult elém s így szólt:
- Bármilyen itteni büntetés jobb, kibírható, mint így, mez-telenül hazamenni. Végig a falun. Brrrr!
- Rendben, akkor támaszkodj a fához, nekünk háttal s mindenkitől megkapod a magadét. – szóltam s intettem a kissrácnak, hogy kezdje.
Az először értetlenül nézett rám, de mutattam, hogy fenekelje el kézzel alaposan, majd kúrja meg, így ezt tette. Alaposan s hangosan csattantak a tenyerei a másik feszülő popóján, majd közelebb lépett s megujjazta előbb s végül meg is kúrta, de nem benne, hanem a hátára lőtt.
Sorban a többi is ezt tette, s míg vártak sorukra, már elkezdték a kézimunkát magukon, hogy mire oda érnek már álljon feszesen, mereven a szerszámjuk.
Aki kapta, nem mert sziszegni sem, jajgatni sem, mert attól félt, hogy ha megteszi mégis, haza zavarom mez-telenül.
Így ért véget a „történet” ott a zalai erdőben, tó partján.
Soha többen nem hallottam felőlük, nem is jártam arra, mg a közelben sem.
(vége)