Kaland a zalai erdőben (3)

Ott álltak mind egy szálig, talpig semmiben, azaz mez-telenül s lábuknál voltak a magukról lehányt, odadobott gönceik. Végig néztem rajtuk, majd a ruhakupacon is, majd újra rajtuk s lassan megszólaltam:
- Ha most otthon lennénk Pesten, a lakásomon, akkor kapnátok alaposan ezért a „szemétdombért”, de itt elnézem, azaz pontosabban én rakok rendet, helyettetek, így! – szóltam, majd összefogva a gönceiket egy hajítással a tóba dobtam azokat.
- Így ni, odavalók! – szóltam elégedetten s látva, hogy utánuk akarnak kapni, rohanni a vízbe, még hozzátettem, de kiáltva:
- Aki mozdul, bemegy a vízbe, hogy kihozza a cuccát, hogy ne legyen vizes, az mindjárt hozzon vízbe áztatott vesszőt is magával onnan, mert azzal fog kapni, de nem keveset a csupasz seggére! – hangzott tőlem.
- Akkor elázik a ruhánk! – kiáltották mind.
- Bizony el. – hagytam rájuk. – Majd legközelebb, ha levetettétek, akkor rendben össze is hajtjátok, s úgy teszitek le magatok mellé. – magyaráztam meg.
- De – tettem még hozzá – most úgy sem lesz szükségetek azokra, így futás be értük, kicsavarni s kifektetni, száradni oda, feljebb, a fűre, hogy mire újra kell, már száraz legyen! – utasítottam őket.
A srácok ugrottak s siettek is vissza, ki a vízből s teregették ki, szét a ruháikat a fűben. Én pedig felkapva a kötelet, amit a srácomról vettem le, már bíztattam, ütöttem is őket, pontosabban a popójukat, combjukat, vagy vádlijukat a kötéldarabbal.
Meg-, megugrottak a srácok, ahogy elérte őket a kötéldarab, de azért iparkodtak, mert azt remélték, ha végeznek, már nem kapnak az ütlegekből.
Jól is remélték.
Azért már nem, de másért igen.
Azaz most sorba állítottam őket a parton a fák előtt. Mindegyik megfogta, megszorította mind a két kezével az előtte lévő fa törzsét, miközben derékból teljesen előrehajolt. Én pedig elhaladva mellettük nagyot csaptam a feszülő popókra mind oda-, mind visszaútban.
Mivel edzett volt a fenekük, ezért mg kétszer elvonultam előttük oda-vissza, persze megfelelő számú csapásokat elvégezve.
Mikor ezzel végeztem, most újra sorra vettem őket, de nem a kötéllel, hanem a kezeimmel, markommal markoltam meg a lábaik között lógó, csüngő farkaikat s ügyeltem arra is, hogy a golyóik is a markomba kerüljenek s így szorítottam meg együttesen azokat.
Volt, aki nem bírta ki, ezért el próbált húzódni a testével, de volt, aki megállta, sőt meg sem moccant. Érdekes, hogy ez az a 18 éves kissrác volt, aki kezdetben sokat kérdezősködött.
Meg is kérdeztem tőle, hogy mi ennek az oka, mire azt válaszolta, hogy otthon ő a legkisebb az öt srác között s bátyjai is sokszor kapnak, de ő még többször. Nem csak az apjuktól otthon, de a suliban a társaitól is, mert ott is ő a legkisebb. Ezért már fel sem veszi ezt a szorító érzést, megszokta. Közben azt is észrevettem, hogy az egyik sor végén álló felé néz, míg nekem, hozzám beszélt, s válaszolt a kérdésemre.
(Aha, az is az egyik ilyen bántalmazó lehet, osztálytárs. – gondoltam. - Majd kiugratjuk a bokorból a nyulat. – határoztam el.)
Megszólaltam:
- Akkor most az következik, hogy ez a kis töpörtyű, mert derekasan kiállta az én szorításomat, egyedül, jajszó nélkül, nem úgy, mint ti, hogy ő is megszorongat titeket ott, ahol fészkel az agyatok! Kezd! – utasítottam őt s figyeltem, hol kezdi.
Természetesen ott, ahova, és akire az előbb nézett. A sor ottani végén, azon kezdte. Mögé lépett, rátámaszkodott a hátára, mire az meghajolt s széjjelebb rugdosta a lábait is mg. Majd alaposan megszorította annak a lábai között az „ékszerét”. Nem is egyszer, de többször is. Látszott, hogy „élvezi”, amit tesz, tehet most, büntetlenül a felszólításomra.
A srác gyűlölködve nézett vissza, rá, miközben felegyenesedett s megszólalt:
- Kapsz még ezért majd, otthon, ne félj! – kiáltotta miközben sziszegett a szorításától.
- Azt aligha hiszem… – kezdtem s nevetve megfenyegettem:
- Jövök még erre máskor is, s ha azt hallom, hogy bántottátok, mert azt tette, amire utasítottam, hát, nem szeretnék majd a bőrötökben lenni! – jelentettem ki.
- Folytasd! – utasítottam s a többire mutattam.
Visszafelé végig haladt a sorban, mindet előre döntötte, mint az elsőt, szétrugdalta a lábaikat és megszorongatta az „ékszereiket”, de többször is, míg csak nem sziszegtek ők is. Persze halkan, de mind ígérte neki a revanst, majd a faluban.
Mikor a sor elején lévővel is végzett, maga is odaállt mellé, a sorban s várta tőlem ő is megkapja ugyanezt.
- Jó, akkor te is kapsz, hogy ne maradj ki a sorból. – jelentettem ki s már léptem is felé, majd megragadtam volna most az övét, de a srác odébb akart lépni, hogy hátráljon előlem, de átesett a fa gyökerében s pont a többiek elé esett.
- Jó helyen van. Odavaló! – említették meg egyszerre a többiek s volt, aki bele is rúgott.
- Maradsz, ahol vagy! Oda való vagy a porba, a másik helyett. – szóltam s mutattam annak, aki rúgott s az már hasalt is a kissrác mellé.
- Te meg pattanj fel! - parancsoltam a kissrácnak. - Ott az a kötél, azzal kösd ki a fához úgy mindenkit, hogy a karjaik öleljék át azt, miközben hátukkal támaszkodnak a fának! Tedd! – förmedtem rá.
A kissrác pattant, nem ellenkezett, hanem megtette, amire utasítottam, a többi négy srácot is kikötötte sorban. Én hátrébb mentem s messziről néztem a kikötött öt srácot a parton s azt vettem észre, hogy lassan mindegyiknek kezd keményedni a farka s lassan már úgy álltak előre, mereven, mint a cövek.
Odébb léptem kicsit, mert innen a kissrác éppen háttal volt nekem, így nem láttam, hogy őnála mi az ábra. Megállapítottam, hogy még neki semmi izgalma nincs, csüng, mint máskor, alapállásban. (No, teszek majd erről. – gondoltam) s megszólaltam:
- Most így jó lesz, tehát térdelj sorba eléjük, kezd s szopd le, azaz fel a farkaikat keményre!
- Ti meg, ha elmertek menni, a kissrác szájában, no, annak lesz kemény megtorlása igazán! – fenyegettem meg a többieket.
- Mit tegyünk, ha lőhetnékünk van? – kérdezte meg vontatottan az egyik srác.
- Tartsd vissza, de eredményesen! – tanácsoltan cöcögve.
- Te pedig gyerünk, szopj! – utasítottam a kissrácot.
Az tette a dolgát, de láttam, ha érzékelte, hogy már közel jár a véghez, akkor lassította az ütemet, vagy kevésbé szorította össze a száját.
- Nincs csalás! Teljes odaadással tedd! Sorban! – utasítottam keményen.
- Igenis, Uram! – felelte, így kis szünetet adott annak, akinél volt, de folytatnia kellett s nem tudta elkerülni, hogy az ne lövelljen ki a szájába.
A kissrác összerezzent, majd próbálta megtartani a szájában az oda kerültet, de rákiáltottam:
- Köpd ki, azonnal! A földre! – hallatszott tőlem.
Mikor megtette, arra utasítottam, hogy a közelben lévő üvegből öblítse ki a száját, s úgy jöjjön vissza, ide.
(folyt. köv.)