Gábor hazamenetele és az akörüli események (1)

Gábor este beszélt a családjával s megtudta, hogy az egyik fia kórházban van, így reggel összeszedelőzködtünk, mindent lecipeltünk a kocsihoz és visszavittük a kulcsot Dorogra. Mikor leadva a kulcsot visszaültünk az autóba megkérdeztem Gábort, hogy jól érezte-e magát ott fent s fejemmel a ház irányába intettem.
- Igen is, meg nem is. – válaszolta, majd folytatta rögtön: - Igen, úgy általában, de nem, természetesen mikor elraboltak, lecipeltek a tisztáson lévő házba a fiúk és gyakorlatoztak rajtam. Akkortól már kevésbé volt rossz, mikor megláttam az ablakban a fejedet. Tudtam, számíthatok Rád, mindent megteszel, hogy szabaduljak. – mondta, majd oldalt rám nézett és hozzátette: - Azt azonban nem gondoltam akkor, ott, hogy ilyen lassú leszel! Tán még élvezted is, mikor kikötöttek és vertek, csipeszeltek? A csipeszek, brrrrrrrrrrr. S a lerántás, hát az nagyon fájt! – ismerte be így utólag.
- Lehettem volna még lassúbb is, hogy jobban betörjenek! – tromfoltam. – S talán még azt is megtudhattam volna, mi van még a tarsolyukban, ha nem sietek úgy a szabadítással – jelentettem ki. – De az a csipeszlerántás, az fenomenális volt! – tettem hozzá és elgondolkoztam. – Fel is veszem a repertoáromba! Tetszik. Nekem! – ismételgettem egyre meggyőzőbben. – Hiszen én önző pasi vagyok! S nem nekem fáj! – mosolyodtam még el s nyomatékosítottam - Gábor hanghordozását - utánozva.
- Te, Te, disznó! És kéjenc! – fenyegetett meg Gábor az ujjával, nevetése közben. – Utánozni azt tudsz, de mást is? – incselkedett.
- Háááááááááát, akadna. De mennyire! – válaszoltam elnyújtva, mint aki nem tudja eldönteni mondja-e vagy sem.
- Rajta, ha már elkezdted! – szólított fel a beszédre Gábor. – Bár, ha én kérdezhetnék, akkor azt kérdezném, hogy hova, merre megyünk most? S miért jöttünk el már délben? – nyögte ki végül.
- Menjünk vissza? Maradni akartál még? – kérdeztem nyomatékkal. – Mert én úgy gondoltam, hogy van más dolgod is! – nyomtam meg a dolog szót.
- Volna, lenne… – válaszolta gyorsan - de azt nem lehet. – tette hozzá elgondolkozva, majd rám nézett és szemében felcsilland valami. - Csak nem arra készülsz? Kitaláltad, mit és hogyan lehet? – kérdezte sürgetően és reménykedve.
- Igen! Jól gondolod – erősítettem meg Neki. - Kitaláltam s ezért jöttünk el onnan hamarabb. Nem akarok még oda „hazamenni”, mert kiesne, és nagy kerülő lenne, de ott sem akartam már maradni, mert a fiúknak ennyi elég volt! Azt tervezem, hogy elmegyünk egy kis panzióba, ott alszunk. Az félúton van a valódi hazafelé és onnan holnap reggel már tényleg haza tudunk menni és meglátogathatod a fiadat. Várj! – tettem hozzá – végigmondom, mielőtt örülsz! Szóval ott alszunk, s még ma onnan felhívjuk a kórházat s megkérdezzük, mikor lehet bemenni, mikor van látogatás ott. Az után beszélhetsz az asszonnyal is, hogy egyeztessétek, hogy akkor Ő is, meg a másik gyerek is ott lehessen a kórházban. Azt mondod, hogy haza jött egy munkatársad autóval s az hozott el, de csak rövid ideig maradhatsz, mert az áru ki- és felpakolása után érted megy s indultok vissza. Úgyis kellett volna neki segítség, ezért jöttél el Te, de a társad vállalta, hogy egyedül le- és felpakol, hogy Te bemehess a gyerekhez. Ez így hihető is, látod is őket, de azért nem lesz sok idő a felesleges kérdésekre, így Neked sem kell hazudoznod. Így megfelel? – fordultam felé.
- Köszönöm – suttogta párás szemekkel s hálásan nézett rám. Majd megfogta a közelebb lévő kezemet, elhúzta a kormányról óvatosan és a szájához vonva megcsókolta.
- Jól van, no. – vontam vissza a kezemet. - Vezetnem kell! Épségben akarlak Téged is, meg magamat is odavinni.
Egy ideig egyikünk sem szólt, mindenki a maga gondolataival volt elfoglalva s tervezte a mát - holnapot. Közben az autó futott, falta a kilométereket. Látva, hogy parkoló közeleg, megszólaltam: - Megállunk! Jót tenne, egy kis műszaki szünet és ihatnánk egy kávét és üdítőt is! – nyomatékosítottam. Jeleztem, majd kihúzódva bekanyarodtam a parkolóba és leállítottam a kocsit. Alighogy kiszálltunk, mellénk beállt egy másik kocsi, ahonnan is kiszállt a vezető, majd utánunk kiáltott: - Ni csak, ni csak! Kiket látnak szemeim? Ti, itt, együtt? – kérdezte. Odanézve megdöbbentünk, mert Zsolt állt ott mosolyogva. Döbbenten néztünk rá, amit észre is vett s megjegyezte: - Tán zavarok? Vagy nem láttatok mostanában élő embert, hogy így meredtek rám?
- Hát, mit ne mondjak – tértem magamhoz – mindenkire számítottam, hogy itt találkozunk, de Terád nem! Mi szél hozott erre? S főleg autóval? Te nem szoktál vezetni. Egyedül. – mondtam nyomatékkal neki.
- Hát, igen. Így van. Tényleg nem szoktam autókázni, de arra gondoltam, hogy talán ott a városban lesz egy jó üzlet! – mutatott előre, a távoli város felé. – Kissé meg vagyok szorulva. – tette hozzá, majd folytatta incselkedve: - Te is már dobtál – látom – így Reád sem számíthatok, pedig milyen megbízható voltál! Pontos és jól fizető! De ez már, látom a múlt. Gábor barátom lecsapott Rád s tudod, Vele nem lehet versenyezni. Már az iskolában is, amit Ő akart, azt megtette, más emberfia nem rúgott mellette labdába! Izmos, arányos felépítésű, kisportolt, egyszóval jól néz ki! De eddig foglalt volt! Változott? – hadarta el egy szuszra s Gáborra nézett.
- Nem, semmi sem változott. – felelt Gábor, de látszott, hogy zavarban van. Nem tudta mit tegyen, mondjon.
- Jól van, ne itt fecsegjünk! – szóltam Rájuk. Oda indultunk, mert nekem is, Neki is sürgős már, talán Neked is. – néztem Zsoltra. – Menjünk, majd utána a teraszon még cseveghetünk! – s elindultam előre. Követtek.
A mosdóba belépve látszott, hogy nincs nagy forgalom itt, mert csak két pisoár volt. Én így a fülkébe mentem, míg ők a kinti helyeket foglalták el. Mikor végeztem, kinéztem, láttam állnak egymás mellett, végzik dolgukat, de azért oda-oda pislantanak a másikéra is. Lehúztam a vizet, majd kimentem kezet mosni. - A pultnál várok Rátok! – szóltam nyomatékkal és kimentem. Nem sokára jöttek Ők is, rendeltünk, majd leültünk a terasz sarkára, kicsit távolabb a többi vendégtől. Egy ideig érdektelen fecsegés folyt, míg kihozták a rendelést. A pincérfiú ránk nézett, majd letette a csészéket, poharakat és visszament. De nem sokkal később visszajött és hozott szalvétákat és egy kis tányérkán három szelet kis csokit. – A cég ajándéka. – mondta sejtetően s elmenetben visszanézett. Összeakadt a szemünk s akkor láttam rám pislantott, hunyorított, miközben összehúzta csücsörítve a száját és kicsit megriszálta a farát. A két fiú semmit sem vett észre, mert egymást kérdezgették régi dolgokról. Hagytam őket beszélgetni, de alig figyeltem. A pincérfiún járt az eszem. Egy idő múlva éreztem, hogy laposodik a beszélgetésük, több a szünet közben, így beleszóltam:
- Akkor, ha jól értettem, most facér vagy, bár üzleti úton. Címre mész, vagy? – kérdeztem.
- Nem, csak találomra elindultam. – válaszolta. – Ott van egy jó disco a városban. Szombat este buli is van, sok srác is megfordul ott, s azt céloztam meg. Majd csak összejön valami! – reménykedett. - Neked már összejött? – kérdezte Gábort.
- Nem, azaz igen is, meg nem is – válaszolta az kényszeredetten.
- Ne faggasd Őt! – intettem le Zsoltot. - Maradj itt s idd a kávédat! Te, pedig gyere! – intettem Gábornak. Odébb sétálva megkérdeztem Tőle, hogy mit szólna, ha felszednénk Zsoltot. Először tiltakozott, majd elgondolkodva annyit tett hozzá: - Talán jobb lenne, tényleg! Mert ha csak elválunk itt, ki tudja, mit fecsegne rólunk. – mutatott hazafelé. – De azért sok mindent ne várj Tőlem! – hűtött le rögtön s intett Zsolt felé. – Szeretném, ha nem derülne ki az sem, hogy mi mit tettünk, teszünk! S főleg az nem, hogy …….voltunk együtt! – kérlelt. – Rendben, bízd rám! – nyugtattam meg s mentünk vissza Zsolthoz.
(folyt. köv.)
-
-