Flow

Kislány korom óta csodálattal néztem a fiúkat. Nem annyira a korombelieket, inkább a pár évvel idősebb fiúkat. Akik nagyobbak voltak. Nem mindegyik fiút. Csak akik tényleg ilyenek voltak. A rendes srácokkal persze kijöttem, de velük a csodálat helyét a közös hullámhossz töltötte be. Mindig azon járt a fantáziám, hogyan lesznek ezek a fiúk majd sok év múlva olyan erősek, magabiztosak és stabilak, mint a felnőttek. A felnőtt férfiak. Persze akkor még nem értettem ezeket a szavakat. Arra gondoltam, milyen megnyugtató és biztonságos érzés lehet az oltalmukban állni, a kegyeltjük lenni. Sosem foglalkoztak a lányokkal. Sosem foglalkoztak azokkal a buta dolgokkal, amivel a lányok. Izgalmas dolgokat csináltak. Motoroztak, sportoltak, izmosak voltak, cigiztek, később buliztak, odatették magukat, ittak, rockkoncertre jártak, kocsijuk volt, szereltek, füveztek, doboltak. Mindig, a legszarabb helyzetben is megvolt mindenük, vagy legalábbis mindig úgy éltek. Nem függtek semmitől és senkitől. Irigyeltem őket. Azt gondoltam, milyen jó lehet így élni. Sem szülők, sem senki nem szólt bele az életükbe. Később ugyanezek a srácok "nagymenők" lettek. Férfiak. Akiknek nem gond pénz, akiknek nincs határ.
Sokáig csapongtam két gondolat közt: vajon nekik tényleg nincs szükségük senkire a boldogsághoz, vagy csak én vagyok nekik kevés? Vágytam rá, hogy észrevegyenek. Vágytam rá, hogy nő lehessek a világukban. Azt akartam, hogy én is olyan legyek, ami nekik jó. Kívántam őket. Persze nem akartam mindenkit, mindig volt egy-egy valaki, aki életre gerjesztette bennem a hozzátartozás vágyát. Kívántam, hogy rabul ejtsen, hogy zavarodottan ott álljak az igéi és kérdőszavai előtt, hogy becserkésszen, hogy válaszokat se kelljen adnom, csak akasszon le és birtokoljon. Eluralkodott rajtam a vágy. Hogy az övé lehessek. Annyi sok vágyakozás után beengedjen, elfogadjon. Mert én vagyok AZ. Sőt, talán Ő. Vágytam rá, hogy előtte állva végigmérjen, végigsimítsa a karom, magához rántson, vadul megcsókoljon, megszorítsa a seggem, megmarkolja a mellem. Kívánjon! Tetsszem neki. Bennem találja meg. Tépje le rólam a ruhát, ahogy a szabadjára engedett ösztönei parancsolják. Lökjön az ágyra vagy a földre, fogja le a kezem, szorítson le, és...
Sportolni kezdtem. A bennem lüktető szexuális energiát sportban vezettem le. Azt gondoltam, ez majd jót tesz, amíg megtalálom az igazit. Amikor majd úgy kapom meg, ahogy vágyom. Tévedtem. A mai napig emlékszem, ahogy ott ültem az öltözőben egy bugyiban és melltartóban, kezemben a zoknim, én pedig próbálom összeszedni a gondolatoknak titulált, darabokra hullott érzelmeimet. Nem ment. Aztán jöttek a bulik, drogok, pia, önpusztítás.
Voltak persze srácok. Voltak, akik örömmel éltek a vágyaim diktálta... kiszolgáltatottságomnak, de ebből valami mindig hiányzott. Persze kapcsolatok voltak ezek, a maguk módján. De nem hozták el a biztonságnak azt az érzését, amire tulajdonképpen vágytam. Nem vigyáztak rám. Nem boldog volt tőlem, csak elégedett. Meg persze ott voltak a kedves srácok. De ők végül mindig csak barátok tudtak lenni.
Lépnem kellett. Változtatni, új helyen keresnem a helyem. Önmagamra találni. Felköltöztem a fővárosba, személyi edző lettem, pénzt kerestem, albérletbe költöztem, kerestem és építettem önmagam. Jól alakultak a dolgok. Igen, ez más világ volt. Az igazi nagymenők, minden értelemben. Tudatosak, merész, gátlások és bizonytalanság nélküli célokkal, nem önpusztítók. Sokan épp onnan, ahonnan én jöttem. És meg is megismerkedtem velük.
Más világ volt. És aki megközelíthetetlen volt, az itt már nagyon is az volt. Egészen más szinteken mozogtak, mint én. Világot teremtettek. Önmaguknak és az olyanoknak, mint ők. Otthon nem is hallottak azokról a dolgokról, amiben az itteniek éltek. Tartottam tőle. Mégis, úgy tűnt, kellek.
Megismerkedtem egy férfival. Egy vonzó, magas, hűvös, kissé távolságtartó férfi. Megnyerő és szótlan. Szótlan, intelligens és mély. Engem is megnyert. Hogy is mondtam volna nemet?
Nem volt erőszakos. Magabiztos volt, mert tudta, úgyis megkapja, amit akar. Csak jókor kellett engednie, jókor kellett elvárnia. Nem csoda, hisz rajongtam érte. A magam halk, zárkózott módján. Mindent elhittem, amit mondott, amit pedig nem, azt elfogadtam vagy megbocsáltottam. Mindent megkapott tőlem, amit addig senkinek nem adtam meg. Bizalom, reménykedés, anális szex, mélytorkozás, megfeleléskényszer, hűség. Minden értelemben hűség. A tűzön-vizen keresztül követő, ellentmondásokat levetkőző, engedelmes hűség. Sosem gondoltam, hogy megteszem ezeket, és sosem gondoltam, hogy ilyen csodás lesz. Szerettem őt, és mérhetetlen boldogságot éreztem, amikor lerángatta rólam a ruhát, a hasamra fordított, a hajamnál fogva hátrahúzta a fejemet, és belém csapta minden ösztönét. Képtelen lettem volna bármire nemet mondani, de nem is kellett, mert semmit nem kérdezett vagy kért. Így azt tett velem, amit akart. Úgy forgatott a lelkemnél és a végtagjaimnál fogva, ahogy jól esett neki, és végkimerülésig lökte belém az energiáit. Végül moccanni sem tudtam a kimerültségtől, csak boldogan és őt boldoggá téve, mozdulatlanul feküdtem a mellkasán, lucskosan és csukott szemmel, magamba szívva az illatát.
Kidobott. Megalázott és kidobott. Vagy én mentem el. Már nem tudom. Az ígéretet, amit én állítottam fel, nem tartotta be. Nem volt elégedett. Vagy boldog. Nem számít, mert nem volt. Nem voltam a társa. Összetörtem. Elbújtam a világ elől.
Aztán szépen lassan úgy döntöttem, hogy így nem lehet élni. Megint önmagam felé fordultam, megpróbáltam felnőni. Talán a közeghez. Méltó akartam lenni, beilleszkedni. Részese lenni ennek az életnek. Ahol sikerülnek a dolgok és jól alakulnak. Megkerestem önmagam. Felfedeztem, hogy ebben az egészben hogyan tudok működni, önmagam lenni. Tanultam, felfedeztem a magam megtalált szépségeket. Szerettem a szépet. Az egyszerű dolgok örömét. Felfedeztem, hogy mik a vágyaim, mi elégít ki. Könnyedebb társat választottam. Ahol az elvárások nem mérgezik az egyszerű perceket. Aki tényleg boldog tud lenni mellettem. Tőlem. Egyszerűen csak attól, aki vagyok. Elfogad. Aki szerelmes. És szeret. Aki amellett, hogy férfi, ember tud maradni. Találtam, mert szerettek a fiúk. Sokat dolgoztam a kapcsolaton. Tényleg megpróbáltam.
A könnyedebb út viszont kevesebb sikerrel kecsegtet. Túl könnyű volt megfelelni, amitől a jutalom sem volt annyira édes. Egyszerűen hiányzott, hogy nem volt nehéz. Egyszerűen azt éreztem, hogy beértem valamivel. Megint nem működött.
Nem vágyom, hogy feleségként kezeljen. Nem érdekelnek a szokások, konvenciók. De akkor is legyek a társa! A boldog férfi akkor is féltve őriz, ha megtörténik a bármi. Az elégedett kilök a hóba. Lebilincselő férfi. De ez önmagában már nem elég. "Mindenki valaki ribanca akar lenni." De a hangsúly nem a ribancon, hanem azon az -a betűn van. Úgy döntöttem, a magam útját fogom járni. Tudtam, mi elégít ki, ha kapcsolat nem is működik. Szeretőt kerestem. Vagy aki épp megadta, amire vágyom. Ha magányos vagyok, legalább a mindennapi szexet kapjam meg... mondjuk heti egyszer.
Én kértem fel, hogy használjon ki. "Én többre vágyom nyers szexnél. Ha meg akarsz kapni, gyere és hazudj és verj át!", és mivel ő úgyis megkapta, amit akart, ezért megtette, amit kértem. Átvert és kihasznált. Úgy döntöttem, nem kérek meg több férfit, hogy verjen át. A mondat lerövidült. "Ha meg akarsz kapni, gyere, és dugj meg!" Elmúlt a hazudozás.
Nem számított más, csak a vonzalom. Én is tudok vigyázni magamra. Nagy lány vagyok, és ez már nem csak azt jelenti, hogy tudom élvezni, ha egy férfi a seggbedugásomban leli örömét, hanem azt is, hogy egyedül is megállom a helyem. Érzelmileg is. Ha tetszett, akár felmentem egy vadidegenhez is, és leszoptam. Ha nem kapom meg a forró érzést, elmulaszthatom csalódás nélkül is. Mert felizgatott. A kielégülést megkaphatom átverés nélkül is. Mert nedvesen mentem haza. Ez is csak egy szükséglet. Mert orálisan fixált vagyok. És addiktív. Érzelmi hullámvasút nélkül. Mert igényem és vágyam volt rá. Találkoztunk valahol a közelében (hogy zsákbamacskára ne utazza át a várost), ha tetszettem neki, fel is mentünk hozzá. Igen, imádtam a farkát a számban. Ahogy kitöltött, használt és élvezett. Felizgultam. Leszoptam, és úgy mentem haza, hogy jó érzés volt, kaptam valamit. Nincs kapcsolat, nem bántanak, nincsenek sebek, kötelesség, megfelelés kényszer. És ebben, amit teszek, jó vagyok.
Lettem, amilyen lettem. Nem mondom, hogy erre vágytam, hogy szándékos cél volt. Sodort az élet, és hagytam magam. Erősnek kellett maradnom, és hűnek önmagamhoz. Nem tudom, hogy végül büszke tudtam-e maradni. Magam sem tudom, hogy mi lett belőlem.
Szubmisszív nő vagyok.