Articles by time
2024. 03. (52)
2024. 02. (63)
2024. 01. (64)
2023. 12. (63)
2023. 11. (52)
2023. 10. (66)
2023. 09. (62)
2023. 08. (64)
2023. 07. (70)
2023. 06. (56)
2023. 05. (59)
2023. 04. (47)
2023. 03. (71)
2023. 02. (44)
2023. 01. (55)
2022. 12. (76)
2022. 11. (54)
2022. 10. (48)
2022. 09. (65)
2022. 08. (75)
2022. 07. (62)
2022. 06. (80)
2022. 05. (52)
2022. 04. (81)
2022. 03. (60)
2022. 02. (54)
2022. 01. (66)
2021. 12. (63)
2021. 11. (56)
2021. 10. (45)
2021. 09. (58)
2021. 08. (76)
2021. 07. (74)
2021. 06. (55)
2021. 05. (63)
2021. 04. (67)
2021. 03. (54)
2021. 02. (56)
2021. 01. (65)
2020. 12. (45)
2020. 11. (82)
2020. 10. (64)
2020. 09. (51)
2020. 08. (61)
2020. 07. (53)
2020. 06. (49)
2020. 05. (66)
2020. 04. (69)
2020. 03. (82)
2020. 02. (48)
2020. 01. (55)
2019. 12. (55)
2019. 11. (37)
2019. 10. (52)
2019. 09. (51)
2019. 08. (75)
2019. 07. (58)
2019. 06. (53)
2019. 05. (71)
2019. 04. (60)
2019. 03. (61)
2019. 02. (71)
2019. 01. (74)
2018. 12. (39)
2018. 11. (46)
2018. 10. (34)
2018. 09. (58)
2018. 08. (41)
2018. 07. (50)
2018. 06. (36)
2018. 05. (39)
2018. 04. (30)
2018. 03. (30)
2018. 02. (34)
2018. 01. (40)
2017. 12. (27)
2017. 11. (47)
2017. 10. (26)
2017. 09. (28)
2017. 08. (42)
2017. 07. (51)
2017. 06. (28)
2017. 05. (36)
2017. 04. (44)
2017. 03. (54)
2017. 02. (28)
2017. 01. (50)
2016. 12. (49)
2016. 11. (46)
2016. 10. (43)
2016. 09. (37)
2016. 08. (44)
2016. 07. (56)
2016. 06. (48)
2016. 05. (55)
2016. 04. (35)
2016. 03. (40)
2016. 02. (69)
2016. 01. (69)
2015. 12. (44)
2015. 11. (43)
2015. 10. (65)
2015. 09. (65)
2015. 08. (68)
2015. 07. (74)
2015. 06. (85)
2015. 05. (102)
2015. 04. (69)
2015. 03. (68)
2015. 02. (74)
2015. 01. (57)
2014. 12. (56)
2014. 11. (56)
2014. 10. (55)
2014. 09. (63)
2014. 08. (64)
2014. 07. (58)
2014. 06. (42)
2014. 05. (64)
2014. 04. (48)
2014. 03. (92)
2014. 02. (59)
2014. 01. (44)
2013. 12. (46)
2013. 11. (53)
2013. 10. (33)
2013. 09. (41)
2013. 08. (48)
2013. 07. (52)
2013. 06. (62)
2013. 05. (60)
2013. 04. (55)
2013. 03. (83)
2013. 02. (62)
2013. 01. (61)
2012. 12. (58)
2012. 11. (45)
2012. 10. (54)
2012. 09. (56)
2012. 08. (61)
2012. 07. (63)
2012. 06. (31)
2012. 05. (30)
2012. 04. (33)
2012. 03. (24)
2012. 02. (20)
2012. 01. (37)
2011. 12. (33)
2011. 11. (33)
2011. 10. (30)
2011. 09. (26)
2011. 08. (25)
2011. 07. (29)
2011. 06. (25)
2011. 05. (21)
2011. 04. (21)
2011. 03. (20)
2011. 02. (19)
2011. 01. (29)
2010. 12. (24)
2010. 11. (21)
2010. 10. (25)
2010. 09. (14)
2010. 08. (26)
2010. 07. (32)
2010. 06. (24)
2010. 05. (23)
2010. 04. (32)
2010. 03. (25)
2010. 02. (33)
2010. 01. (42)
2009. 12. (34)
2009. 11. (26)
2009. 10. (26)
2009. 09. (16)
2009. 08. (26)
2009. 07. (37)
2009. 06. (32)
2009. 05. (31)
2009. 04. (39)
2009. 03. (41)
2009. 02. (23)
2009. 01. (56)
2008. 12. (24)
2008. 11. (22)
2008. 10. (13)
2008. 09. (32)
2008. 08. (41)
2008. 07. (31)
2008. 06. (10)

Párbaj

Deleted user
2010. 07. 04. 20:44 | Published: 658x
Szinte könyörögtek a szemeim. Egyszerre remegett a testem egy érintésért, a figyelméért. Hisz ígéretet tett nekem. Kicsi akartam lenni, kiszolgáltatott, hatalom vesztett, gyenge, és el akartam olvadni valami erősebben, aminek a középpontjában csak én állok. Fájdalomban lüktető testemmel össze akartam gömbölyödni egy másik testben, azt akartam vezessen, azt akartam vegye el azt a fájdalmat, ami befalazva lapult bennem, és aminek a létezéséről már magam sem tudtam. Nem érdekelt, mit gondol, nem kellett, hogy szeressen, csak a teljes figyelmét akartam. Minden szikráját, hogy rám irányuljon. Használtam arra, hogy felnyisson bennem egy szelepet, kiengedje a Pandóra szelencéjét, kiengedjen minden gonoszt, rossz emléket, és gondosan reteszelje vissza a fedelet a reménnyel benne. Ott volt hát végre velem és csak rám figyelt. Hagyta, hogy messze legyek. Egyedül a légzésem, a remegésem jelzett, hogy ott vagyok, koncentráltan a térben, és az időben. Gondosan választottam ki a célomra a férfit. Hónapokig, évekig válogattam, míg megtaláltam őt, akinek bátorsága, mersze, és akinek vágya is volt, hogy megtegye velem, amit kérek, aki nem futott el.
-Vedd el a felelősségem. Vedd el ami nem az enyém. Ami sosem volt az enyém, mégis aljasul rám tették. Vedd el a dühöt, hogy nem volt hatalmam megváltoztatni.
Tégy dühössé, verj meg!- A szemem csupa megvetés volt, kihívás. Hatalmat adtam a kezébe, és mégsem uralkodott rajtam.
-Úgysem mered, úgyis én leszek erősebb, nekem kell majd cipelnem másokat. Megint. Megint. Gőg, düh, dac. Vadul irányítottam mindent ellene. Bűnbakká tettem, ami én voltam. Csillapítani akartam egy éhes vágyat. Remegve, dühösen, dacosan álltam vele szemben. A kesztyűt a földre dobtam, és vártam mikor veszi fel.
-Mozdulj te mocsok! Te gyáva, vagy takarodj-figyelmeztették a megfeszült izmaim, és ő lassan kényelmesen lehajolva felvette a kesztyűt, egy mosollyal az arcán nézegette. Ma ezt játsszuk, nekem minden szabad, és neki nem. Sírhatok, könyöröghetek, ellenkezhetek, hisztizhetek, manipulálhatom, és kiordíthatom a dühömet. Ma nekem minden egyszerre szabad, amit eddig tiltottak. Az én kezeimet húzta le a lánc, én voltam a meztelen, mégis szabadabb voltam mint ő. Ő nem hibázhatott, neki erősnek kellett maradnia, játszani az általam felállított színpadi darabban a ráosztott szerepet, vezetni engem át valahol a fájdalmamon, a testemen, a lelkem keszekusza alagútjain át egy világba, ami nekem hoz megnyugvást. Lebegni akartam a valóság és a tapasztalás között.

Szeánszot tartottunk. Múltat, és szellemet idéztünk hát, nyögéssel hívtuk a kísérteteket. Gyertyákkal, kötelekkel, játszottunk a félelemmel.
Letérdeltetett a büszkeségemmel együtt, játszott a hangjával, hogy elhiggyem a hatalmát. Az én ajándékomat. Látott már szelíden is, egy szóra engedelmesen, de most okot akartam. Okot egy büntetésnek, okot az eltiprásnak, megmérettetni akartam az erőmet vele szemben.
Megvetéssel biggyesztettem a számat: -Csak ezt tudod. semmit többet?
Hogy felfogtam-e abban a pillanatban mivel játszom? Talán igen talán nem. Minden energiámat, minden érzésemet az ellenállásra, a harcra készítettem fel, és csak néztem a szemeit. Leült velem szemben és csak nézett. Mi lesz, nem lép semmit? Egy lapra tettem fel mindent. Vagy itthagy, és kimegy, vagy cselekedni kezd. Figyelmeztettem már régebben hogy ezt meg fogom tenni. Mondtam a legelején, hogy ki fogom hívni magam ellen. Tudta nagyon jól. Feldobtam a labdát, lássuk valóban tud-e játszani. Ha kimész, nem fogok könyörögni. Elmész örökre.
-Tényleg ezt akarod?- tett fel félvállról egy kérdést. -Van fogalmad arról, mit csinálsz, minden következményeivel együtt?
-Félsz tán? -kérdeztem, és le nem vettem róla a szememet. Hogy idegesített ilyenkor a vigyora.
Visszakézből lekevert egy pofont, és még egyszer megkérdezte:
-Ezt akarod? Most még szépen visszatáncolhatsz. Felveszed a sarokban azt a pálcát, és szépen idehozod, bocsánatot kérsz azért, amit most tettél, és elfelejtem. -De nem mozdultam. Számoltam a lélegzetemet, néztem hogyan lélegzik ő, néztem a szemét mikor villan, mikor mozdul. Végtelen volt a pillanat.
Mindketten egyszerre, lassan álltunk fel, mint egy táncmozdulat. Feszített figyelemmel néztük egymást. Én menekülésre készen, ő támadásra. Most először láttam az este folyamán dühöt a szemében egy pillanatra felvillanni.

Esélyem sem volt. Hogyan is lett volna. Csak a vigyor húzódott az arcomon, mikor egy pillanat alatt hátracsavarta a kezem, és szinte mozdulni sem tudtam a szorításában. Fájt, persze hogy fájt. De ez kellett. Halkan kezdett ütni a kezével.
-Most ki szolgál kit? - de fogaimat összeszorítva megfogadtam nem válaszolok neki. Egy idő után kezdett a fájdalom kellemetlenné válni.
-Hagy abba, azonnal hagyd abba, azt akarom, hogy hagyd abba, nem teheted ezt velem - de nem akartam, hogy abbahagyja, azt akartam hogy megtörje a dacomat. Menekülhettem volna bármikor a helyzetből, elég lett volna, ha odasuttogok egy szót.
-Hagyd abba, nincs hatalmad-még mindig játszottam vadul a tűzzel, hánykódtam a testemmel.
-Vagy úgy nincs hatalmam- Ő nyugodt volt, még most is, én vad, eszeveszett, és hívtam a világ összes energiáját ami a rendelkezésemre állt.
Elég sokáig tartott, amíg kicsivé váltam, tehetetlenné, mert kicsi és tehetetlen akartam lenni, és a sírással kezdtem küszködni. Mit bőgsz már megint, csak magadat sajnálod, ütött arcul a saját emlékem. Ott voltam hirtelen valahol régen, egy kicsi testben, ott volt a dühöm, mert nem tehettem semmit, mégis utolért más dühe. Most itt voltam az ő karjaiban, és tettem érte, hogy megbüntessen, sértegettem, a lelkébe tiportam, hogy revánsot vegyen. Most hibás voltam, és vezekelni akartam. Nem volt bennem semmi krisztusi önfeláldozás, csupán az én önzésem az én utazásom magamba, egy eltemetett emlékbe.
Ott voltam a sírás küszöbén. Nem nem tehetem, nem sírhatok, az gyengeség-nyöszörögtem félhangon, és nem érdekelt hallja-e. Nem tehetem, sírni bűn, mocskos önsajnálat. Érezte, hogy határra érkeztem, ahol egyedül nem tudok átlépni. Hirtelen megváltoztatta a fájdalom forrását, és kipréselte belőlem az első könnycseppet. -Nocsak, csak nem fáj?
-De fáj, mit gondolsz. -nyögtem, és még mindig nem adtam meg magam.
-Megríkatlak édes- suttogta a fülembe, és bennem eltört egy kijelölt szelep, átszakadt a kicsi gát, ahova be akartam pillantani. Édes volt a fájdalom. Valami megtestesülése annak, ami belül volt. Ami volt, mindig is létezett, az őrületben, hol testi, hol lelki formában. De mindig megfoghatatlan, és elvárhatatlan volt. Most is itt volt, édesen hasított a bőrbe, a húsba, és kitapintható volt, Tudtam, és vártam hogy jön. Végre, mindent tudtam, és mindent éreztem. Féltem és vágytam. Nem értem miért szeretem ha kínoznak, nem értem miért kell előhívni ezt a mozzanatot. Miért kell újra átélni egy más köntösben a kínzást. Mindig és újra. egészen addig, amíg elhalványodik az emlék. Könnyeim mosták el távol a szörnyet, a félelmemet, a dacot.
Belemarkolt a hajamba, és durván hátrahúzta a fejemet, és a földre nyomott, oda ahova ebben a pillanatban tartozni vágytam. A lába alá, a föld közelébe.
-Most kezdhetjük ott, ahol a legelején tartottunk.
Milyen hálás voltam, hogy nem csak fenyegetett vele hanem meg is tette. Porig alázott, meggyötört, és nem hazudott egy percig sem hogy most nem okoz fájdalmat. Ezért jöttem hozzá, ezt akartam, és el is vettem. Talán ő is szellemet idézett, a saját szellemét. Elvette a hatalmat, amitől megfosztották, én újraéltem, újraalkottam a kínzást, amiben oly sokáig éltem. Egy más formában. Egy más értelemben. Provokáltam őt, akartam hogy megüssön. Bármit megtettem volna, bárhogyan felidegesítettem volna, hogy megtegye. Igen, tessék most valóban rossz vagyok, megállapodtunk, büntess meg!

Mosta a fejem, kínzott, és kezes báránnyá változtatott, míg könyörögni nem kezdtem, egy pihenőért, egy megbocsájtásért, egy felejtésért. Mozdulni sem bírtam a kimerültséghez, és elvitt a vonal, ahol késélen táncolva eljutunk egy határig. A határig, ahol a fájdalom átalakul, új alakot ölt, valami nagyobbá, valami hatalmasabbá, ami megmutatja, van nálam nagyobb erő. Van olyan erő, ami felett fejet kell hajtsak, aminek engedelmeskednem kell, ahol én megszűnök, és mégis csodásan létezem, ami tart engem. Majd abbahagyta, és felállított, mert én a saját súlyomat nem tudtam már megtartani. Beburkolt egy takaróba, hozott egy pohár vizet, és addig tartott a karjaiban, amíg vissza nem tértem hozzá, a légzésem stabillá nem vált.
-Én ezt nem értem- suttogtam kimerülten félálomban a karján.
-Kell egyáltalán érteni? -és letörölte a homlokomról az izzadtságot.
-Jó lenne, de azért köszönöm-szenderedtem el.

Comments (0)

The comments are only available after login.