Tartozás-Összetartozás
2016. 12. 23. 21:59 | Published: 1003x
Mindig kérdezed, miért szerettem beléd. Mikor éreztem azt, hogy az enyém vagy. Sokszor gondolkodtam ezen, mert valójában az első pillanattól természetes volt a jelenléted, és nem gondolom, hogy ez egy adott pillanathoz köthető. De ahogy gondolkodom rajta, egy konkrét este mindig felvillan bennem. Az annyira a miénk volt, Te annyira az enyém voltál, nekem pedig annyira nem létezett a világ,amire azt hiszem azt szokták mondani, hogy a mi dalunk.
Előbb-utóbb mindig megadtál nekem mindent. Nem azonnal, de ha beszéltem a vágyaimról, később mindig megtörtént, hogy ott álltál meztelenül vagy magassarkúban és feszes kisestélyiben. Nem kellett értelmetlenül vágyakoznom. Sosem mérgezte a kapcsolatunkat kényszer, elvárás vagy taktika. Egyikünk sem volt az a típus. És ahogy mindenben, ebben is felkínáltad magad. Csak nekem, én pedig csak tőled fogadtam el. Ez kovácsol minket össze. Ebben rejlik az összetartozásunk, ami aztán az egész életünket valódi értékű bizalommal, őszinteséggel és elfogadással tölti fel. Reménykedem, sok év múlva majd mondhatom, színültig.
Tiszta volt a tested. Nekem tiszta, hogy az én nyomaim formáljanak rajta jeleket a hovatartozásáról. Mint egy üres lap, ami mindaddig, amíg nem írunk vagy rajzolunk rá, csupán egy üres lap. De amint érzelmek, gondolatok, színek és formák kerülnek rá, bekerül egy megfelelő mappába vagy felkerül a falra. Aki pedig látja, egy elismerő bólintással vagy egy élettel teli mosollyal jelzi, hogy mennyire oda való, a helyére, és időnként szívesen látná vagy olvasná újra. Mert azt ábrázolja, hogy megéri. Vagy pont, hogy nem látja rajtam kívül soha senki, és mégis érvényes a létezése. Egy szabály, egy törvény, ami nem korlát, hanem biztonságot, így szabadságot ad.
Fehér voltál és hideg. Én forró voltam. Mindig forró a testem, és nem is érzem. Csak tudom, hogy amikor a Te bőrödhöz érek, hűsít, és mindig azt mondod, "milyen meleg vagy". Most is ezt mondtad. Milyen meleg vagy. Ahogy mondtad, lassan ringatózni kezdett a testünk, és a nyakam köré fontam a karod. Milyen meleg vagy. Lassan leolvadtam rólad, és ketté szakadt a lehelletünk. Mögéd léptem, hogy ne láthass. Egyedül készültél rá, ahogy rám is egyedül készültél, mielőtt megismertelek. Egyedül jártad meg az utad, és én most úgy csapódtam a bőrödbe, mint ahogy annak idején az életedbe érkeztem. Ugyanúgy készültél rám, mégis ugyanolyan váratlan volt. Ugyanolyan fájdalmas volt és ugyanolyan megkönnyebbülés. Mint az önismeret. Aztán ahogy újra és újra ismétlődni kezdett, ugyanúgy olvadt a megismert érzés kéjjé. Néha nagyon fájdalmas, néha ellenállhatatlanul izgató vagy izgalmas volt, néha egyszerre mindkettő. Amikor fájdalmas volt, azt kívántad, soha többé. Mikor izgató, azt érezted, bármit elviselsz érte. Mert annyira az, ami Te. Ahogy múlik a csattanó fájdalom, és csak endorfint hagy maga után. Kéjesen zsibbadó és lüktető bőrt. Az izgató érzés pedig ugyanúgy szaladt az ágyékodba, mint az izgalom, amikor a lábaid közé nyúlok az asztal alatt. Néha azonban, amikor kicsi a fájdalom, annyira kevéssé különbözik a határozott szülői érintéstől, vagy a vággyal túlzsúfolt, fékezetlen férfi akarattól, hogy nem tudod, melyik érintett. Csak jól esett. Molesztálta a komfortod, mégis jó irányba taszított.
De ha folyton a fellegek felett jársz, néha kevés lesz már a levegő. Egy idő után a sokadik csapás már csak fájdalmas volt, a kéj-elemek lemerültek, és nem volt, ami a fájdalmat feloldozza. Azt kérdezted magadtól, kell ezt nekem csinálnom? Elbizonytalanodtál, pedig bíztál bennem. De bíztál bennem, és ez tett mégis kitartóvá. Tudtad, hogy magamat nem bántanám, és ha téged bántanálak, azzal ezt tenném. Tudtad, hogy célja van annak, amit teszek. Értelme, és szépsége. Hogy helyes. Neked pedig annyit kell tenned, hogy bízol bennem, és elviseled. És minden a helyére kerül, ahogy a kép a falon. Ami többé már nem egy üres lap. Most már az én alkotásom. Én átvezettelek a kapun, ahol megtaláltad önmagad, és egy életen át biztosítom a helyed, s mind, amiket e szép sziget ételt-italt terem. A legkevesebb volt, hogy ezt visszaadd nekem. Nem csak azért, mert ezzel megadod nekem, amire vágyom, hanem azért is, mert már eddig is bizonyítottam neked, hogy bizony vannak távolabbi, újabb és újabb ismeretlen kapuk, ha hagyod, hogy átvezesselek rajtuk. Ahogy én is azért vágyom erre, mert tudom, értem teszed meg. Nem az öncélúság. Az összetartozás ösztöne. Azért merészkedem messzebb és messzebb, hogy érezzem, elfogadsz, bízol bennem, bármi áron. Kitartasz, akkor is, ha már a könnyeid folynak. Szorosan fogod a kezem, amikor átlépünk a következő kapun, és igent mondasz, amikor a befejezésért remgő lelkednek súgom, hogy még egyszer szeretném. Igent mondasz, és azt hiszem, ez az az igen, amiért a legmélyebben szeretlek.
A karomba vettelek, és az ágyba fektettelek. A kitartásod, az egymást semmiért el nem áruló érzéseink pedig ugyanúgy erősítették a közös kettőnket, ahogy mindez erősítette, hogy nincs helyünk és időnk egymás nélkül.
Comments (0)